Bali

Bali lakossága ellentétben Indonézia többi részével, hindu vallású, ami megmutatkozik az élet minden területén. Thaiföldet mondják a mosoly országának, de Bali után úgy éreztük, hogy ez az elnevezés inkább az utóbbit illeti. Sokkal többet láttunk önzetlenül mosolyogni és segíteni embereket, mint eddig bárhol máshol. Van is okuk rá, mert egy hihetetlen változatos és gyönyörű helyen élhetnek, de ők is tesznek arról, hogy jó legyen az életük. Hihetetlen szép a kézműves kultúrájuk, építészetük, táncuk, öltözködésük. Sokszor annyira díszített egy átlagos ház, mint egy templom. A balinézek életét teljesen átjárja a rituálé, a mindennapos ünnep. Apró kicsi áldozatok az ősöknek, szobrok a rossz szellemek ellen, és az egészben tényleg van tartalom, szív, nem csak turistalátványosság, díszlet. Minden házban van egy kis szentély, templomocska. Hisznek a karmában, és a többség próbál eszerint élni, jót cselekedni. Sok ember teli van életörömmel, még akkor is, ha erre nincs különösebb oka. Persze az éremnek van másik oldala is, főleg délen, illetve a nagyobb turistalátványosságok közelében, ahol gyakrabban előfordul, hogy pénzhajhászok és önzőek az emberek.

Érdekesség, hogy a balinézek sem isznak alkoholt, és emiatt jóval élénkebbek, ám a szerencsejátékban kiélik magukat. Mindenféle rulettszerű és érmés játékuk van, imádnak fogadni, főleg kakasviadalokon. Sokan nevelgetik a hátsó udvarukon a leendő bajnokot. A gyerekekre is itt figyeltünk fel jobban, hogy mennyire nyugodtak, nem hisztiznek, valahogy van méltóságuk, önbecsülésük. Sokat gondolkoztuk azon, hogy miért lehet így, és arra jutottunk, hogy itt a gyerekek nincsenek hülyének nézve, hogy „ááá ő csak egy gyerek, ő csak játszani tud, meg esetleg iskolába járni”. Vannak elvárások feléjük már egész kiskoruktól kezdve, segítenek otthon, vagy ahol tudnak, de mindig csak magukhoz mérten, és hagynak nekik a játékra is időt. Csak annyit várnak el tőlük, hogy hasznosnak érezzék magukat. Ezek szubjektív és lehet felületes megfigyelések, mindenesetre nagyon elgondolkodtató volt, amit láttunk, tapasztaltunk.

Menjangan

Miután Balira léptünk első utunk a Menjangan-szigetre (Szarvas-sziget) vezetett, az észak-nyugati csücsökbe. Itt van Bali legszebb merülőhelye. Ez egy nemzeti park része, ahol nincs szállás, de az egyik vadőr volt olyan jófej, és megengedte, hogy az irodában aludhassunk, majd másnap kimehessünk a szigetre egy elég korrekt összegért. Hogy kicsit pontosabb képet kaphassatok a helyről: éppen fekszünk a fűben, amikor zörgést hallunk és tőlünk 10 méterre elvágtázik egy szarvas, nyomában pedig egy kutya. Aztán a majmok is előkerültek, és tanúi lehettünk egy vad szexjelentetnek is. Másnap kimentünk a szigetre és a kristálytiszta vízben szivárványszínű korallfal előtt úszkáltunk egy rakat hallal. Ebédszünetben kikötöttünk a szigetre, ahol egy templom áll, amiben 8 pap él. Megkerestük a templomot, körbesétáltuk, és mögötte egy szarvast találtunk, ami annyira szelíd volt, hogy 4 méterre meg lehetett közelíteni, de közelebbre nem mentünk, mert ezt már így is pofátlanságnak tartottuk a részünkről. Szóval nem volt rossz. És az sem volt kutya, amikor este mindenki elment, és csak mi maradtunk az egész parkban. Fülig ért a szánk. :) Erről a részről sajnos képeket nem láthattok, mert az utunk során itt ért utol minket a technika ördöge... lehet az egész csak a képzeletünk szüleménye, és igazából egy fülledt jakartai szobában hallucináltuk be ezt a történetet.

Lovina

Menjangan után Lovinában maradtunk pár napra, ami a reggeli delfinvonulásáról híres, amit nem néztünk meg. Helyette béreltünk motort, és felmentünk a hegyekbe szívni egy kis friss levegőt. Láttunk vízesést, tavi templomot, nem tavi templomot, cibetmacskát, ami megeszi a kávészemeket majd kiszarja, és ezt az emberek megveszik drága pénzért, és lefőzik kávénak. Rajta kívül nem ismerek más, ilyen irányban ennyire sikeres élőlényt. :) Lovinában a szállásunkat egy édenkerthez tudnám hasonlítani, tényleg annyira hihetetlen szép volt. Itt ragadtunk egy időre, majd Ubudba, a sziget kulturális központjába mentünk. Útközben megismerkedtünk Elfivel, egy jófej német lánnyal, akivel aztán később együtt mozogtunk még pár hétig.

Ubud

Ubudot úgy lehetne jellemezni, hogy a posh turista vásárló butikja. Ha van pénzed, és nem sajnálod szórni mindenféle kulturális dologra, és kézműves portékára, akkor ez a te helyed. Ez a város inkább kirakat volt, de egy jó kiindulópont a környező helyekre, amiktől viszont sokszor leesett az állunk. Voltunk a hegyekben megint, relatíve friss magma mezőn mászkáltunk, voltunk gyönyörű sziklatemplomokban, dzsungeltúrán, kávé és kakaó ültetvényen, rizsteraszokon. Láttunk olyan csontfaragásokat, amiket otthon biztosan múzeumba őriznének, de ezt itt csak az utcán árulták bagóért.

Padang Bai

Innen mentünk tovább Padang Bai-ba, egy kikötővárosba, ahol azonban nem csak kompozni lehet a szomszédos szigetre, Lombokra, hanem volt két csodálatos partja is: az egyik milliónyi hallal és korallal, a másik meg fehér homokos pálmafás, ahogy a képeslapokon szokott lenni. Úsztunk együtt tengeri teknőssel, és láttunk kibújni kisteknősöket a homokból. Voltunk motoros túrázni, megnéztük a királyi fürdő-kertet, merültünk hajóroncsoknál, és láttunk többnapos balinéz ünnepet (asszonyok hatalmas - olykor másfél méter magas - adománykosarakkal a fejükön menetelnek a templomba).

A szállásadóink nagyon kedvesek voltak, sokat mesélek a vallásukról, szokásaikról, és egyik este fel is öltöztettek minket igazi balinéz viseletbe, hogy megnézhessünk egy tradicionális táncos ünnepélyt a helyi templomban, (ahová csak szarongban lehetett bemenni- nagy színes lepel szoknyának feltekerve). Mint később kiderült nem egészen tradicionális táncot láttunk, inkább amolyan kabaré-félét. Eléggé kijött a kulturális különbség ennél a produkciónál. Volt egy olyan rész benne, hogy egy nőnek beöltözött férfi nyivákolt, majd pénzt szórt a gyerekek közé, majd szintén pénzzel felcsalogatta őket a színpadra, aztán férfiakat hívott fel ugyan oda, és ott tánc közben párzó mozgást csinált rajtuk… Ezt Magyarországon valahogy nem tudnám elképzelni. Vagy ennyire más a humor errefelé, vagy fogalmuk sincs bizonyos dolgokról, és teljesen ártatlanok, ez sajnos nem derült ki. Egyébként volt rendes templomi, áldozatbemutatós része is a ceremóniának. Ami itt különös volt, hogy a templom területén belül szerencsejátékot játszottak a férfiak.

Nusa Lembongan

Padang Bai után átmentünk egy közeli szigetre, Nusa Lembonganra amin az útikönyv szerint csodálatos partok vannak szép merülőhelyekkel, és találkozhatunk a hatalmas ördögrájával. Az útikönyv csak abban tévedett, hogy ezek a merülőhelyek nincsenek a parton, így hajót kellett bérelni, hogy kimehessünk hozzá, nem is beszélve az áramlásokról, amik annyira erősek voltak, mintha egy folyóban úsztunk volna. A szigeten az emberek nagy része tengeri hínár farmokon dolgozik, ami abból áll, hogy a part teljesen fel van parcellázva kötelekkel és kis kerítésekkel, amit dagálykor teljesen ellep a víz, apálykor mennek rá ki a szüretelők, akik traktorbelsőn úszó kosarakba szedegetik a növényeket. A tengeri hínárt (angolul seeweed) egyébként a szépség- és élelmiszeriparban használják fel. Ezen a szigeten termesztik a világ össztermésének 90%-át. Nem igazán fizetik túl a termelőket, és mivel Baliról kell áthozni szinte minden egyéb terméket, ezért minden a duplájába kerül az ottani árakhoz képest. A két dologból az következik, hogy az emberek szegényen élnek itt. Kicsit olyan, mintha visszamentünk volna az időben pár évtizedet. Lassú, nehéz, de azért látszólag boldog falusi élet, gyönyörű naplementékkel a háttérben Bali legnagyobb vulkánjával… Az idilli látványon az olykor orrfacsaróan szúrós, minden sarkon lesben álló „seeweed-szag” sem rontott sokat, így sikerült itt ragadnunk jó pár napot.

A sziget egyik gyönyörű része, a Devil's Tear nevű sziklás part, ahol a hullámok 20 méterre csapnak fel, majd utána a víz tükörsimán megáll a természetes sziklateraszokon. Napokig el lehetne nézni, annyira lenyűgöző. Egy másik olyan dolog, ami egyedi és csak itt lehet megtalálni a környéken a „Titkos Ördögrája Pont”. Egyik reggel kihajóztunk ide, és a vízben 5-6 hatalmas rájával találkoztunk, akik odaúsztak teljesen közel hozzánk. Elképesztő érzés volt, amikor a majdnem 4 méter fesztávú gyönyörű állat kecsesen elvitorlázott az orrom előtt egy méterrel. A hideg kirázott tőle, meg attól is, hogy a túra szervezői voltak olyan jófejek, hogy csak a túra végén közölték, hogy adtak volna neoprén ruhát, ha kérünk… Biztos úgy gondolták, hogy senki nem fog fázni 2 órán keresztül a 15 fokos vízben. A videók egy része, amiket a vízben csináltam, kissé élvezhetetlen lett, mert olyan amplitúdóval remegtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a kamera, Ritusnak meg majd széthasadt a feje a hideg vízben. Indonéz humor 2.0.

Lembonganról kalandosan sikerült visszajutnunk Balira. Egy „molnárka testfelépítésű” kis vitorlás csónakkal keltünk át a tengeren annyira megpakolva, hogy az kétszer elég lett volna erre a lélekvesztőre. Amikor az elején négyen beszálltunk, már az éppen hogy nem volt szűkös, erre még beszálltak ketten, plusz felmálházták mindenféle egyéb teherrel. A tenger közepén szétszakadt a vitorla fő tartókötele, de ezen annyira nem lepődtek meg, és valahogy visszabuherálták. Végül sikeresen partot értünk. Ennyire szárazföldnek talán még soha nem örültünk. Az utolsó pár napot Padang Baiban élveztük ki, mielőtt még elrepültünk volna a kenguruk földjére…

Előre bocsánat a sok giccses naplementés képért. :)

Indonézia - Jáva

Elnézést kérünk mindenkitől, hogy ilyen sokat kellett várni valami frissítésre, de az utóbbi pár hónap igencsak sűrűre sikerült, és jobb dolgunk is akadt... :)

Jakarta

Ott hagytuk abba, hogy Indonéziába, Jakartába érkeztünk. Indonézia a világ legnagyobb népességű mohamedán országa (kb. 250 millió fő), de itt nem veszik olyan szigorúan a vallást mint a közel-keleten. Hatalmas ország, több ezer szigetre széttagolva, ahol Jáván koncentrálódik a lakosság nagy része, és itt található meg Jakarta. Fel voltunk készülve rá, hogy nem lesz egy egyszerű város. Az útikönyv így fogalmaz: "Jakartát nehéz szeretni." Ez abból jön, hogy 10 millióan laknak itt összezsúfolva, nem éppen jólétben, és mivel a tömegközlekedés nem megoldott, így mindenki autóval, motorral, tuk-tukkal közlekedik, és hozzáteszi a maga részét a levegő "tisztaságához". Jakarta a világ egyik legszennyezettebb városa Bangkokkal karöltve.

A reptér elég rendezett volt, és itt ettük életünk legfinomabb csokis fánkját (J.CO) A reptérről 2 óra alatt sikerült megtenni a 15km-es utat hála a millió autónak. Kiszállás után sem javult nagyon az összkép. Hatalmas betondzsungel, szegénység, büdös, kosz, járda sehol. Eldöntöttük, hogy másnap tovább indulunk. Az éjszakát sikerült kihúznunk egy helyen, aminek a jellemzésekor a patkány és a lyuk szókapcsolat jut eszembe, de sebaj, másnap mát itt se vagyunk. Kora reggel fogtunk egy tuk-tukot, aminek sikerült egy picit karamboloznia, de ez itt megszokott, és így ment is tovább. A vasútállomás felért egy másik kultúrsokkal, de már megszoktuk, hogy ez nem a nyugat. Na de sebaj, mindjárt ülünk fel a vonatra, és itt sem vagyunk... Vagy mégsem, ugyanis a jegyirodába közölték velünk, hogy csak 3 nap múlva tudnak jegyet adni bármilyen osztályú vonatra, mert épp nemzeti ünnep van/lesz és most mindenki jön-megy. Na mindegy, majd akkor megnézzük a Nemzeti Múzeumot... Ha nem lenne zárva a nemzeti ünnep alkalmával. Ehelyett megnéztünk egy indonéz majálist, a gigantikus főterükön, egy gigantikus emlékművel a közepén. Igazi látványosság voltunk, nagyon megnéztek minket, nem látnak mindennap turistát errefelé. Népszerűségünket tovább növelte, amikor  felmásztam a fára lepiszkálni a kis repülő sárkányunkat. Apropó, a buszok: ennél furább megoldást nem láttunk még. A buszok ajta egy méterre van a földtől, és emiatt minden megálló meg van magasítva, aminek a tetején ott tülekedik a sok utas, és amikor megjön a busz, ugyanazon az ajtón szállnak ki és be az emberek. Utaztunk később buszon, és a gyakorlat se mutatta meg, hogy bármiféle előnye lenne a kényelmetlenségen és a veszélyességen kívül. A városközpont egyébként annyira nem vészes, főleg a központi park környékén.

Elérkezett az indulás napja, és fenn ültünk a vonaton, magunk mögött hagyva a külvárosi szeméthegyeket és szemét folyókat, és hamarosan csak végtelen felparcellázott rizsföldeket láttunk rég nem működő vulkánokkal a háttérben. A vonatút se volt az otthon megszokott: amikor már éppen állomba zümmögtek volna a plafonon lévő ventillátorok, akkor biztosan megállt a vonat egy állomáson, és felszállt egy ordítozó étel- és italárus had, akik kávét, és mindenféle indonéz finomságot árultak. 7 óra múlva Yogjakartába voltunk, amit Indonézia kulturális fővárosának mondanak. A zsúfoltság és a dugó nem hozta meg annyira a kedvünket a városhoz, így egyből Borobudurba vettük az irányt, ami onnnan még 40km-re volt. Sikerült elcsípnünk az utolsó buszt, amiről azt mondták, hogy egészen elvisz úticélunkig. Igen, elvisz egy darabig... Egyszer csak megállt egy sötét kereszteződés mellett, és letessékeltek bennünket, hogy tovább nem arra mennek mégsem, oldjuk meg valahogy a maradék 10km-t. Közben persze besötétedett. Szerencsénkre leszállt velünk egy kedves helyi lány is, aki kerített nekünk két motoros taxist, akik bár áron alul, de azért örömmel elvittek minket a kiszemelt szállásunkra. Nagyon szuper volt ez az éjszakai motorozás a jávai éjszakában.

Borobodur

Borobodura azért akartunk menni, mert itt van a világ legnagyobb buddhista temploma. Korán keltünk, hogy lássuk még a távoli vulkánokat mielőtt még elnyelné őket a párás levegő, és telezsúfolódna emberrel a hely. Hihetetlen látvány és érzés volt ott lenni, ahogy a sztúpákra és a gyönyörű reliefekre ráesett a hajnali fény, miközben a dzsungel a távolban terpeszkedik körbe a hegyekig, és a két valószínűtlenül magas és szabályos vulkán lábáig. Sajnos nem élvezhettük a pillanatokat nagyon hosszan, mert az iskolaszünetnek hála irgalmatlan mennyiségű kisiskolás jött a templomhoz, akiket sokkal jobban érdekelt, hogy szőke a hajam és kék a szemem, mint a templom. Szó szerint fél percenként jött oda hozzánk valaki, hogy le szeretne fényképezkedni velünk. Egy idő után úgy éreztük magunkat, mintha bazári majmok lennénk. Mivel nagy többségük soha nem tud utazni, ezért nem találkozik más országokban élőkkel, főleg olyanokkal nem, akik nem hasonlítanak hozzájuk. Volt aki megkérdezte, volt aki nem. Kipróbáltuk, hogy direkt egy olyan helyre ültünk, ahol alattunk kuka volt, hogy na ezzel mit fognak kezdeni… Hát simán ráültek a szélére J
A szállásunkon volt egy figura, aki egész este jópofizott míg végre előlállt a farbával. Tíz ezer forintért akart eladni egy félórás napfelkelte túrát kettőnknek, ami bármennyire is vonzónak hangzott, végül nem éltünk a lehetőséggel. Egyébként tényleg sok érdekes dolgot megtudtunk tőle, például, hogy a vulkánok eléggé aktívak errefelé, és sokszor egész falvakat pusztítanak el. Hogy miért építenek falvakat vulkánokra azon kívül, mert az őseik is ott éltek? Azért mert nincs máshol hely élni, és a vulkanikus talaj nagyon jó földművelésre. A kormány próbálja kitelepíteni ezekről a helyekről az arra hajlandó embereket az egyébként is túlzsúfolt szigetéről környező kevésbé lakott szigetekre. Ez általában úgy történik, hogy egy falu közösen dönt a kérdésről, és akkor költözik mindenki, mert úgy jön az összes rokon is. Indonéziában a család jelenti a szociális hálót, ezért igyekeznek minél több gyereket felnevelni. Ez azt eredményezte, hogy a népesség majdnem fele 24 év alatti.

Bromo

Borobodurt elhagyva már rutinosan alkudtuk le a busz árát, majd értünk ki a távolsági busz állomásra, ahol csodálkozva vettük tudomásul, hogy menetrend és jegyiroda nem létezik. A busz akkor indul, amikor megtelik. És megtelik mindig. Nagyon… A következő 10 órában, amit átéltünk azt az ellenségeinknek sem kívánjuk. Az eleje nagyon vidáman kezdődött, felszálltak a buszra zenészek is és ott rögtönöztek koncertet. Nagyon sok ember csinálja ezt mindenfelé, és a közönség mindig támogatja őket. A busz robog tovább, és megáll minden kereszteződésnél és felvesz valakit. Az utak nem túl jók, így gondoskodva van arról, hogy a kellő ütemben ringjon az arcodba egy mosatlan altáj szaga, majd az előbbi testrész is. Na de ez még nem is gond. A gond ott kezdődik, hogy 10 órán keresztül nem áll meg a busz egészségügyi szünetre, és amikor próbálsz valamit mondani, hogy mindjárt felfordulsz annyira rossz már, mert egyébként fel vagy fázva, akkor megmutatják az indonéz humor bugyrait, és csak nevetnek rajtad. A másik dolog, hogy a lábad se nyújthatod ki, nem állhatsz fel, mert az tuti, hogy rögtön lecsapnak a helyedre a keselyűk, aztán nyújtózkodhatsz a maradék úton végig. És ezt az egész buszos mutatványt végigcsinálták anyukák kisgyerekekkel is… Egyébként nagyon barátságosak az indonézek, vidámak, érdeklődőek, és szívesen beszélget, aki tud, és értékelik, ha tudsz valamit a kultúrájukról, nyelvükről. Így lett például egy segítőnk, aki a horror busz út után átirányított a következő röpke 2 órás utunkra, és lealkudta nekünk a jegy árát. Így érkeztünk meg az éjszaka közepén Probolingoba, ahonnan a Bromo vulkánra szoktak indítani túrákat.

Miután kialudtuk magunkat indultunk felfelé a vulkánra. Ahogy egyre magasabbra értünk, úgy hűlt le a levegő. Az út érdekességéhez tartozik, hogy volt egy srác, aki segített feltenni a csomagokat a kisbuszra, és mivel nem volt hely, így ő kint állt az ajtóban, és kapaszkodott, visszafelé pedig a tetőn utazott a csomagok tetején, miközben a busz nem éppen lassan száguldott a szerpentineken fel és le… Ilyen, amikor nem izgulják túl a dolgokat.
Délután volt, így még elmehettünk egyet túrázni a környéken. Mindenfelé földműves parcellákat láttunk lehetetlenül meredek hegyoldalakban is. Nagyon békés, magával ragadó volt a hely. Fogtunk gyorsan két motoros taxist, és elszáguldottunk a kráter széléig, ahol leesett az állunk. Ilyen csodálatos dolgot nem láttunk még: két hatalmas vulkán egy hatalmas kietlen sivatagos kráterben, mögöttük meg magasan tornyosul föléjük egy harmadik, ami időnként pöfékel egy füstgomolyagot. Felmásztunk egy magasabb helyre, majd onnan néztük végig a naplementét, és hogy mint lepi be a felhő és köd a kráter szélén fekvő falut. Sötétedés után visszakeveredtünk a szállásra majd reggel hajnalban kelés, és indulás dzsippel egy magas pontra, ahol megnéztük, hogy kel fel a nap. Felkészültünk a hidegre, de mint kiderült annyira mégse. Az ujjam ráfagyott a fényképezőgépre, míg kigyönyörködtük magunkat a száz másik bámészkodó mellett. Utána lekocsikáztunk a kráterbe, és itt felgyalogoltunk a kisebb vulkán peremére. Olyan volt a táj, mintha egy másik bolygón járnánk: vulkáni bombák a földön, minden szürke, sehol egy fűszál, nagyon finom por a levegőben és lovas nomádok mindenfelé. Olyan lehetetlen volt az egész. A kürtő szélén belenézhettünk a lyukba, ahonnan tavalyelőtt még folyt a magma, és repültek a forró kövek. Külön érdekesség, hogy a vulkán lábához a sivatag közepébe egy templomot építettek, ami még megúszta a kitöréseket. Olyan hihetetlen, hogy emberek itt élnek a megsemmisülés szélén, de jól ismerik a szörnyeteget, együtt élnek vele, tisztelik és alázattal vannak iránta, ismerik minden mordulását.

Hamarosan Bali felé vettük az irányt, de előtte még ettünk a komp kikötőben 70Ft-os(!!!), ám de annál messze finomabb csirke levest szuper házi tésztával, majd beültünk internetezni egy 13 éves gyerekek által vezetett cigifüstös játékbarlangba, ahol tök jó zene szólt és a végén nem engedték, hogy fizessünk. :)

Malajzia

Elég régóta nem írtunk, de mindez szántszándékkal történt, ugyanis nem szerettük volna szétdarabolni több részbe ezt a bejegyzést, valamint az se volt utolsó szempont, hogy így még izgatottabbá tehettük rendszeres Olvasóinkat… mu-ha-ha J

Stoppolás

Ahogy írtuk az előző cikkben, eldöntöttük, hogy ezentúl stoppolni fogunk, és miután kipihentük magunkat Krabiban, így folytattuk az utunkat. Nem kis meglepetésre az első ember, aki felvett, egy oldalkocsis robogós taxis volt, akinek a két kisgyereke ott aludt mellette az üléseken, miközben ő furikázza az utasokat. Ez a szerkezet még egy ember alatt is ingatagnak tűnt, nem hogy 2 nagytáskás „hüje turistával” meg két kisgyerekkel, akik semmi pénzért se ébredtek volna fel. J Ezek után felvett minket egy lány, aki 5 perc után országos cimboráinak kiáltott ki minket, majd egy furgon platójára pattantunk fel. Újdonsült jótevőink meghívtak ebédelni, közben érdeklődtek, hogy beépülnénk-e világmegváltó MLM rendszerükbe, aztán mondták, hogy fél órát kellene rájuk várni, majd mehetünk velük tovább Hat Yai-ba, a maláj határhoz közeli városba. 2 óra 40 perc múlva el is telt a fél óra, de aztán sűrű bocsánatkérések közepette vittek tovább a megbeszélt helyre. Később az út során kiderült, hogy tényleg önzetlenül segítettek, nem csak az MLM-es hülyítés miatt, és bár csak kicsit beszéltünk egy nyelvet, de nagyon megkedveltük őket.  Platón utazni nagyon jó, csomó helyed van, hatalmas panoráma és napfénytető, olyan mintha kabrióval száguldanál 120-al, csak visszafelé. Ha esett az eső, az se volt gond, mert a sebesség miatt kialakult egy kis légbuborék a fülke után, és így megúsztuk szárazon.

Hat Yai nem különösebben érdekes vagy szép város - sok maláj jön át szerencsejátékot játszani, és élvezni a thai lányok társaságát - így csak egy éjszakát töltöttünk itt. Másnap egy órás tűző napon való gyaloglás után odaértünk a megfelelő stoppos helyre. Itt folyamatosan álltak meg az autók és motorosok, hogy miben segíthetnek, van-e valami gondunk, mert nem igazán értették, hogy mi a francot keres ott két nyugati az út szélén. Volt egy autós, aki megállt, és bár rendesen ellenkeztünk, ő akkor is ragaszkodott, hogy fogadjuk el az 1400Ft-nyi baht-ot, és vegyünk buszjegyet. J Megbeszéltük, hogy majd inkább eladományozzuk az összeget. Nemsokára megállt egy busz, ami a határ felé ment, és bár mondtuk, hogy mi stoppolunk, és nem szándékozunk fizetni a szolgáltatásért így is felvett minket. Később, ahogy sejtettük, nem teljesen értették, mit is mondtunk: jött a jegyszedő, és miután mondtuk megint, hogy mi stoppolunk, és leszállunk, ha kell, ő csak mosolygott értetlenül, aztán otthagyott minket.  A buszon megismerkedtünk egy kambodzsai szerzetessel, akinek mint kiderült, Magyarország a kedvenc országa, és nagyon szeretne egyszer eljutni oda. J Mondtak már nekünk olyat is az utazás során, hogy „ááá Magyarország, ott csinálják a legjobb joghurtot a világon!?”. Nem gondoltuk volna, hogy ismerik kis országunkat errefelé is, pláne nem, hogy kedvenc, így megadtuk elérhetőségeinket, ha mégis később felénk járna. Annyira megörült nekünk a srác, hogy vett nekünk üdítőt, és a következő buszra kifizette a jegyünket, bár ismét tiltakoztunk nagyon, ő mégis ragaszkodott hozzá, mert így legalább meglesz a napi jócselekedete, ami szerzeteséknél előírás.

Egy újabb platós stop után megérkeztünk a határra, majd immáron Malajziában folytattuk utunkat. Örömmel megállapítottuk, hogy itt sokkal többen és jobban beszélnek angolul, és valahogy önzetlenül kedvesebbek az emberek. (A stoppolást kivéve Thaiföldön sokszor csak akkor voltak kedvesek velünk az emberek, ha valami bizniszt szagoltak a levegőben. Persze voltak kivételek is szép számmal, de valahogy mégis ez a kép alakult ki bennünk.) Egy volt válogatott focista vett fel minket elsőre, aki kicsit szerencsétlen helyen rakott le minket, és majdnem az autópályán éjszakáztunk, de egy jókedvű félőrült figura megmentett minket, aki végül kitett egy város közepén, amiről azt se tudtuk, hogy hívják. Ezután próbáltunk visszaevickélni a főútra, ami Georgetownba megy. Útközben találkoztunk két nepáli MLM-es csodaéletelixír árusító ügynökkel, akiket nem lehetett lerázni sehogy, és nagyon nem voltak tekintettel arra, hogy 20 kilós hátizsák van rajtunk, és így mondták végig tenyérbemászó monológjukat. Végül adtunk nekik egy-egy hibás email címet, és bájvigyorral elköszöntünk egymástól. (Már régóta tervezem, hogy összegyűjtöm az örökélet iparág által termelt összes „nélkülözhetetlen” csodaszert, és csinálok velük egy ábrát, hogy mit kell szednünk, hogy soha ne haljunk meg.)

Folytattuk stoppolásunkat az éjszaka közepén, mert nagyon nem akartunk itt maradni nevenincs városban, majd kis idő múlva meg is állt egy autós, aki elmagyarázta, hogy Malajziában nem értik ezt a hüvelykujjas gesztust, és senki nem fog megállni. Megértően hümmögtünk, majd megkérdeztük merre megy, beszálltunk hozzá, és egyenesen elvitt az utolsó georgetowni komphoz. Aznap már ő volt a sokadik ember, aki segítségképpen elmondta, hogy nem fog senki se megállni nekünk, majd elvitt minket. J

Georgetown, Penang

Georgetown-t nagyon szerettük. Élhető, emberi léptékű, és sokféle kultúra él egymás mellett utcányi távolságokra (maláj mohamedán, kínai taoista/buddhista, indiai hindu/mohamedán) egy kis európai gyarmati építészeti örökséggel fűszerezve. A sokszínűség egyik előnye, hogy nagyon sokféle konyhát próbálhattunk ki úgy, hogy csak egy háztömböt sétáltunk odébb. Olyan érzés volt, mintha egyik országból a másik országba ugrottunk volna. Nagyon jókat ettünk olcsón (kedvenc az indiai aztán a kínai), templomokat néztünk (Dél-Kelet-Ázsia legnagyobb buddhista temploma, hindu templomok, mecsetek, kínai templomok), múzeumoztunk (megtanított egy múzeumőr játszani congkak-kal, a tradicionális maláj számolós játékkal), zenéltünk a helyiekkel az utcán, szóval eléggé feltöltődtünk kulturálisan. Találkoztunk Dávidékkal is (teljesen véletlen, pont egymás mellé kaptunk szobát) és vettem egy használt telefont, amiben van GPS, mert ez nagyon hiányzott a stoppoláshoz és a tájékozódáshoz.

Mint kiderült, Georgetown illetve az egész sziget elég különleges még Malajzián belül is, mert ezt az ellenzék kormányozza, és ezt elég jól csinálja. Az országban úgymond demokrácia van, mégpedig olyan, hogy a választásokat már pár évtizede mindig ugyanaz a párt nyeri meg különféle módokon manipulálva azt, majd a kormányzás alatt a közpénzeket elherdálja, korrupt módon intézi az ügyeket, manipulálja a sajtót, és diszkriminatív törvényeket hoz a nem maláj állampolgárok ellen. (Ismerős?) Amikor ott voltunk, pont volt egy nagy országos tüntetés a kormány ellen, amit Kuala Lumpurban elég véresen szétvertek. Ahogy beszélgettünk helyiekkel, úgy az jött le, hogy az embereknek az fáj legjobban, hogy bár olajexportőr az ország, de relatíve drága a benzin (kb 280Ft) és nagyon megadóztatják a fizetéseket (kb. 210.000Ft-tól kell 10% adót fizetni – jujjj – az étel pedig a felébe, vagy még kevesebbe kerül, mint Magyarországon. Az emberek általában nem is főznek, mert az utcán olcsóbban lehet enni, mintha otthon maga készíti el az ételt). Azért vicces, hogy ki mihez szokott hozzá, és mit nevez soknak. J Évről-évre mindig lehet szorítani picit a satun, aztán meg már ki emlékszik, hogy honnan indult az egész. Jó volt látni, hogy itt az emberek optimisták, hisznek a változásban, és próbálnak tenni is érte.

Cameron Highland, Tana Ratah

Nehéz szívvel, de tovább álltunk, mert így is többet maradtunk, mint terveztük. Kifényesítettük berozsdásodott hüvelykujjunkat és kiálltunk az út mellé. Egy jó darabig dekkoltunk már egy helyen, sorra hajtottuk el a taxisokat, amikor egyszer csak megállt egy 20 év körüli srác, és erősen érdeklődött, hogy, mi a francot csinálunk ott. Elmagyaráztuk neki, majd ő erre azt mondta, hogy most pont van ideje, és bár nem menne egyébként a 150km-re levő Cameron Highland-re, de szívesen elvisz minket, csak hazamegy, átszáll egy nagyobb kocsiba, és 20 perc múlva jön vissza értünk… Köpni-nyelni nem tudtunk miután elment, és nem hittük, hogy ez most tényleg így lesz. De tényleg így lett. Illetve nem teljesen, mert miután visszajött, még el kell ugrania a barátaihoz ebédelni, és persze meghívott minket is… J  A srácot Lucas-nak hívták, 22 éves, kínai származású, van egy saját rántott csirke panírpor üzlete és étkezdéje, amit az apukájától örökölt meg miután ő nyugdíjba ment. Tipikusan az a menőgyerek, akivel kapcsolatban azt gondoltuk, hogy soha nem fogunk beszélni, mert ő egy felsőbb kasztban van, erre legjobb barátunk lesz, és várjuk szeretettel Magyarországra.

Cameron Highland tényleg egy magasföld, és ami ezzel jár, jóval hűvösebb, mint amit az elmúlt hónapokban megszoktunk. Nagyon üdítő volt végre ez a kellemes hideg, sokszor esős, friss idő. Otthonra emlékeztetett. Itt találkoztunk ismét Dávidékkal, akik előbb indultak el Georgetownból mint mi. Azért akartunk idejönni, mert a képek, amiket láttunk a helyről és a leírások, amiket olvastunk, igen meggyőzőek voltak: barázdált neonzöld teaültetvények hullámoznak a dombokon. Igen, ez jó lesz!… A valóság azonban nem teljesen ez volt. Fóliasátor erdő, káposzta- és szamócaföldek (Malajziában ezek egzotikus növények), kicsit putris falvak, 5-6 emeletes lakóházakkal, és egy akkora halpiac(?), amit még nem láttunk a tenger mellett sem. Kicsit úgy érzetük, mintha átvertek volna bennünket. Nem erről volt szó. Aztán a következő napok túrái a hegyekben igazolták az útikönyv leírásait. Olyan volt, mintha egy tea-reklámfilmben sétálnánk. Gyönyörű, harsogó zöld, és nagyon békés. Egy kicsit el voltak dugva ezek a helyek, aminek köszönhetően, szinte alig találkoztunk más turistával, és ennek nagyon örültünk.

Még volt egy nagyon velőtrázó élményünk itt: a lepke és bogár farm. Alkarnyi sáskák, tenyérnyi szöcskék, kígyók, kéttenyérnyi lepkék - és ez mind rajtunk! Eszméletlen jó volt hozzáérni ezekhez az állatokhoz, amiket eddig csak természetfilmekben láttunk. Hozzá kell tennem, hogy erősen tartok az ízeltlábúaktól, így ez erős bátorságpróba is volt a részemről. J

A legszebb erdőt is, amit valaha láttunk, itt találtuk meg. Mossy Forest azaz Mohás Erdőnek hívják, és a név magáért beszél. Ha van a Földön hely, aminek lelke van, az ez. Úgy éreztük magunkat, mint egy templomban. 10-20cm vastag mohapárnák a fákon, miközben hol beúszik egy felhő, hol elmegy, kicsit kisüt a nap, aztán minden ködbe veszik, ahogy az időérzék is. Nem tudtuk megmondani, hogy milyen napszak van, milyen évszak, reggel vagy délután… álomszerűen furcsa volt a hely. Aki látta a Mononike, az erdő szelleme című rajzfilmet, akkor annak lehet fogalma, milyen lehetett. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy még most láthattuk, ugyanis amikor arra jártunk, akkor le volt zárva az ösvény, mert éppen építették a beléptető kaput, meg az összes többi szükséges épületet, ami a tömegturizmus számára kell. Ha elkészülnek vele, és megindul a turista áradat, nem tudom, mi marad meg az egészből.

Kuala Lumpur

Még nagyon maradtunk volna itt tovább, de el kellett indulnunk Kuala Lumpurba, mert Indonéziába vízum kell, a vízumhoz meg sorbaállás és ügyintézés, és ezekhez meg idő… Újra útra keltünk. Nem is tartott sokáig, már egy autóban találtuk magunkat a nagyváros felé egy aranyos fiatal maláj pár társaságában, majd Lyaan várt minket, aki vendéglátónk lett Kuala Lumpurban, míg elintéztük ügyeinket. Elég erős váltás volt a harsogó zöld mezők után a nagyváros, a felhőkarcolók, plázák a rengeteg ember. Lyaan másnap elvitt minket egy szuper helyre, a Batu Caves-be, egy hindu barlangtemplomba, ami előtt egy 30 méter magas aranyozott kicsit úszógumis hindu isten áll. A templomba, illetve a barlangba felfelé menet majmok terrorizálták az embereket, elég jól J A barlang olyan 40-50 méter magas lehetett, néhol volt egy kis luk a tetején, ahol az eső csöpögött le. Nagyon hangulatos volt, és pont egy hindu szertartást tartottak benne, így visszhangzott az egész az indiai zenétől. A kultúra, az ételek, a zene, az indiai emberek kedvessége és közlékenysége miatt erősen kedvet kaptunk, hogy elmenjünk majd egyszer Indiába is. A barlangozás után Lyaan elvitt minket maláj étel kóstolóba is, ahol kiderült, hogy milyen a maláj konyha: olyan, mintha ami éppen kéznél van, édes, sós, savanyú, hal, csirke, disznó, azt mind beletennéd egy ételbe… magyarul nem jó. J

A vízumot végül sikerült megszerezni, bár az sem volt teljesen egyszerű. Mivel Indonézia muzulmán ország, ezért elég szigorúan veszik, az öltözködést a nőknél, és mint utólag kiderült, a férfiaknál is. Ugyanis csak hosszúnadrágban lehet bemenni a nagykövetségre, bármennyire meleg van, akkor is. A problémát egy parkoló őr élelmességének hála, nadrágkölcsönzéssel meg tudtam oldani.

Mielőtt azonban tovább mentünk volna Melakába, Lyaan és egy barátnője rögtönzött nekünk egy kínai kalligráfia órát egy közös vacsora után egy iráni étteremben. Eszméletlen érdekes volt, az európaihoz képest egy teljesen más gondolkozásforma és világlátás a kínai nyelv és írás. Megtudtuk, hogy például a kínai névadás nagyon nem egyszerű dolog: mivel ( ha jól értettük) egy szót többféleképpen lehet leírni, és kimondani is( 4 tónus van), így egy szónak sok jelentése lehet, az sem mindegy, hogy milyen szó követi az elsőt, mert az teljesen megváltoztathatja annak jelentését. Figyelni kell, hogy egyben kimondva se legyen rossz a név hangzása, no és persze leírva is mutasson valahogy. Ne legyen nagyon konkrét sem, mert ha nem illik az emberhez, akkor nevetséges lesz (például ha egy vézna fiút Acél Sárkánynak hívnak), de azért legyen valami pozitív kicsengése is (például Lyaan barátnőjének a neve, ha jól emlékszem két szótagból áll, ami fákat és egy tavat jelent, ám egyben azt jelenti, hogy egy „Költő Mosolya”, és lám, a lányból tervező grafikus lett). Persze mindennek van negatív jelentése is. Például a nevem, Gyuri, azt jelenti, hogy Erős Barát, de közben jelent Szétválasztót is. Régebben a párválasztásnál meghatározó volt, hogy szép legyen az íráskép, ugyanis rengeteg tulajdonságot meg lehetett ismerni belőle a személyre vonatkozólag: összeszedettség, koncentráció, időzítés, pontosság, határozottság, előre látás, művészi hajlam. Mivel az óra reggel fél háromig tartott, nem sokat aludtunk, és még előző nap egy jégveremmé alakult moziban sikerült összeszednünk egy izmos kis megfázást, amit végül egy hét alatt sem tudtunk teljesen kiheverni, így eléggé mosogatórongyként értünk Melakába, ahol időnket főleg gyógyulással és lábadozással töltöttük.

Melaka

Melaka jó hely, szerettük. Otthonos volt, bár tényleg eléggé rosszul voltunk, így nem láttunk annyit belőle, mint terveztük. Régen a gyarmati rendszerben az egyik leggazdagabb város volt, ami a város építészetében ma is észrevehető nyomot hagyott. Kicsit olyan, mint Velence a csatornáival, és méretéből adódva jóval befogadhatóbb, mint Kuala Lumpur. Voltunk fenn egy közeli dombon, ami a 17. századtól kezdve temetkezési helyként szolgál, de ma inkább futni(!) járnak oda az öregek. A sírok kialakítása nagyon érdekes volt, ugyanis, ha esett az eső, mindegyik előtt kialakult egy kis tavacska. Misztikus és békés hely volt. De mielőtt még nagyon kedvet kaptunk volna, hogy ide temessük magunkat a nagy betegeskedésben, inkább repülőre pattantunk Kuala Lumpurban, és átrepültünk Indonéziába, Jáva szigetére, Jakartába…

Phuket - Ton Sai - Krabi

Megérkeztünk Phuketre. Kicsit turistás, civilizáltabb, több a bevásárló központ és jelentősen több a mohamedán. Phuketre azért jöttünk, mert itt végre találkozhattunk Dáviddal, akit már 9 hónapja nem láttunk, azóta, hogy elindult a nagy utazására. Itt csinálja/csinálta a búvár gyakornokságát 3 hónapig (ledolgozza a tanfolyam árát), ezért kibérelt egy igen takaros kis házikót Amandával, a barátnőjével együtt (a barátnőjét nem bérelte), aki idő közben csatlakozott hozzá, majd így mi is hozzájuk. Jó volt végre látni a nagy utazót, aki megjárt már hetedhét országot, és köszönjük Nekik, hogy befogadtak minket. ;)

Úgy megörültünk, hogy itt végre volt konyha, hogy Rita az első nap csinált is egy csirkepörköltet nokedlivel, ami már annyira hiányzott, mint egy falat lilahagymás zsíroskenyér. Persze a család meg a barátok is hiányoznak, de olyat sajnos Rita nem tud főzni. :)

Motortúráztunk a sziget déli részére, nagy hullámokba ugráltunk, has szörföztünk a közeli parton, főzőcskéztünk, élveztük a mohamedán konyhát, az isteni rántott húst levessel, voltunk helyi piacon, vásáron, és az internetnek hála, dolgozhattunk is végre.

Krabi, illetve azon belül is Ton Sai beach volt a következő kiszemelt állomásunk. Közösen megegyeztünk, hogy Phukettől kezdve csak stoppolni fogunk, mert a tömegközlekedéshez képest, sokkal érdekesebb, kalandosabb, olcsóbb és sokkal jobban megismerhetjük a helyieket. Így is tettünk, és be is jött amire számítottunk: felvett minket egy nagy fekete terepjárós maffiózó kinézetű építész, aki volt olyan jófej, hogy elvitt minket egészen az úticélunkig, pedig nem is arra kellett volna mennie. Ja és ahhoz, hogy felvegyen minket, vissza kellett fordulnia az autópályán, és emiatt ment még plusz 10km-t. Arra nem jöttünk rá, hogy miért volt ilyen segítőkész, mert annyira beszélgetni nem akart, és a májunk és a vesénk is megmaradt az út után. Lehet csak szimplán jófej volt. Köszönjük Atit.

A kikötő, ahová érkeztünk, nagyon turistás volt. Egyáltalán nem gondoltuk, hogy tíz percnyire a következő öbölben egy teljesen más világ fogad majd bennünket: mindenki gyalog jár, nincsenek utak, elektromosság este hattól reggel hatig, dzsungel, majmok, iguánák, hatalmas mészkő hegyek, raszta-hippi sziklamászó, tűzzsonglőr szubkultúra, élőzene... Imádtuk. Itt is ragadtunk két hétre. Szerencsére most is megtaláltuk az isteni kaját, rántottcsirkés szendvics formájában, amit nem tudtunk megunni a két hét alatt. A szállás olcsó volt, viszont a boltokban minden kétszer-háromszor annyiba került mint máshol Thaiföldön, arra hivatkozva, hogy azt csak hajóval lehet áthozni (a 10 percre lévő civilizációból...) Itt, amikor kinéztünk a bungalownkból, majomhordák és hüllők randalíroztak körös-körül. Bezzeg a nemzeti parkban, ahol gyalogolni kellett két órát, hogy lássunk 2 szem állatot... :)

Ja és miért pont ide jöttünk? Mert itt lehet sziklát mászni! Ez volt az egyik célunk az utazás kapcsán. Thaiföldön, sőt talán egész Dél-Kelet-Ázsiában ez a legjobb hely: gyönyörű sziklák, jó minőségű mászóutak. Csak annyi volt a gond, ami később a szerencsénk lett, hogy nem volt elég tudásunk és felszerelésünk hozzá. Mindezt megvenni vagy bérelni elég sokba kerül. Ilyenkor az a teendő, hogy az ember elkezd ismerkedni, és próbál társaságot találni, akikkel együtt mászhat. Így ismerkedtünk meg pár nagyon szuper és érdekes emberrel. Volt velünk például egy los angelesi ex-tűzoltó, búvároktató hölgy, aki az Antarktiszon dolgozik már 5 éve; volt olyan stoppos srác, aki Lengyelországból indult föld körüli útjára, és emiatt híresség lett Nepálban, írtak is róla több cikket; aztán volt olyan, aki már 1,5 éve úton van, és volt már Japánban unatkozó hölgyeket szórakoztató "barboy" is... Mindenki hozta a történetét, inspiráló személyiségét, szóval irtó klassz kis társaság verbuválódott össze.  Többször éreztük azt, mintha egy filmben lennénk. :)

Az egyik napunk így nézett ki: közösen béreltünk egy motorcsónakot, majd kimentünk egy kis szigetre, ahol itt ott felmásztunk a csónakról a sziklatömbökre, és onnan ugráltunk le a tengerbe. Volt egy új-zélandi srác, aki 25 méterről ugrott!!! Aztán hipsz-hopsz késődélután lett, ezért visszamentünk a partra, ahol együtt iddogáltunk, beszélgettünk a naplementében. Ezután elmentünk egy tűzzsonglőr showt nézni, majd ott ragadtunk egy táncos mulatságban, amit a szomszédos vendégház kigyulladása szakított félbe, majd mindenki rögtönzött tűzoltóvá változott, és megfékeztük a lángokat. Persze néhány mámorittas szórakozó a felcsapó lángok ellenére sem hagyta abba a rongyrázást, the party must go on, a jókedvet nem törheti le semmi, a zene lüktetése egy ütemet sem hagyott ki, igen kérem, ez is a thai mentalitás :) Aztán az estét megkoronázandó félórás éjszakai dzsungeltúrával zártuk a napot, egy zseblámpával kettecskén, mert úgy romantikus :)

Egy másik ilyen érdekes nap az volt, amikor feltettük a barátainkat a hajóra, majd kb húsz perccel később azt látjuk, hogy minden boltos elkezdte bezárni a boltját a nap közepén.... hmmm. Kiderült, hogy Indonéziában nagy földrengés volt, és cunami jön felénk. Futás, és telefonálás a többieknek, hogy menjenek menedékbe. A barátainkat a hajón nem tudtuk elérni már telefonon. Fogalmunk sem volt milyen egy cunami, de a legrosszabbat képzeltük el, ahogy a hírekből meg filmekből megmaradt a fejünkben. Megszólalt a sziréna is. Az emberek menekülnek. Hirtelen katasztrófa filmben éreztük magunkat. Azon gondolkoztunk, hogy meddig jöhet fel a hullám, meg hogy mit fogunk csinálni, ha mégis elkap az ár. Hitelen eszünkbe jutott, hogy lent vannak a cuccaink a házban: pénz, útlevél, bankkártya, számítógép, a munkáim a gépen, a fényképezőgép... Most akkor mi legyen? Érdemes lemenni értük? A telefon persze nem működik az erdőben, a hegy tetején. Aztán elkezdtek szivárogni az információk, hogy mikor jön a hullám. 1 óra még... Oké, akkor futás lefelé. Útközben szólok az embereknek, mert Ton Sai-on nem volt sziréna. Amikor visszaértem, Rita halálra aggódva fogadott, hogy miután elmentem, utána azt mondta valaki, hogy csak tíz perc és jön a hullám... Utána ahogy telt az idő, egyre érkeztek az infók, hogy csak később jön, aztán szép lassan egyre lazábban, viccelődve kezdtek beszélni az időközben szépen megsokasodott számú hegytetőre menekült emberek. A helyi arcok tábortüzet raktak, élelmet hoztak, így egész hangulatos lett fenn. Aztán páran úgy döntöttek, hogy lemennek, eleget vártak. És az egész szépen elsimult. Este már mindenki csak viccelődött a "cunamin" ami, mint később kiderült, hogy szerencsés okokból kifolyólag, Indonéziában is csak 30cm-es volt.

Még sosem volt katasztrófa élményem ezelőtt, de ez nagyon érdekes volt, még így is, hogy végül nem lett belőle semmi. A feszültség, a pszichikai nyomás ugyanaz, mintha megtörtént volna. Kiderült rögtön, hogy   veszélyhelyzetben ki, hogyan reagál: mennyire tudja, mit kell csinálni; mennyire találja fel magát; mennyire pánikol be; mennyire bátor; mennyire kockáztat; mennyire számít az információ, és az mennyire megbízható; mennyire tud gyorsan dönteni; mennyire segít a másikon. Utólag mindenki okos. Ja és megtanultuk, hogyan kell nejlonzacskóban vizet forralni tűzzel.

Na de ha éppen nem volt tűzvész, és nem pusztított cunami, akkor általában nappal sziklát másztunk, este meg néztük a tűzzsonglőröket a tengerparton, és hallgattuk a reggie zenekart a bárban. Mindketten fejlődtünk a mászásban, még jobban megszerettük, és szeretnénk mindenképpen folytatni majd otthon, meg ha lehet, akkor még az utunk során is. Két hét után már egy kicsit elfáradtunk, és elhagytuk ezt a szuper kis helyet, amit az eddigi utunk során a legjobban szerettünk. Krabi Town-ba mentünk visszanöveszteni a tenyerünkre a bőrt, és nyalogatni a szúnyogcsípéseinket.

Krabi town kellemes hely, tetszett nagyon, jókat ettünk, regenerálódtunk, és élveztük, hogy nappal is van áram. Holnap vár az országút, irány Malajzia. :)

Ko Chang - Ko Tao - Khao Sok

Kambodzsai kalandunk után már szerettünk volna egy kis nyugit, egy kis nyaralást, tengerpartot. Ko Changra éjszaka érkeztünk, és nem is tudtuk, hogy milyen paradicsomi hely. Tényleg mint egy képeslapon: kis bungalow, pálmafák, fehér homokos tengerpart... elég meseszép volt. Nagyon szerencsésen válaszottunk szállást, mert sehol máshol a szigeten nem láttunk ilyen szép partot. Itt is töltöttünk majdnem 10 napot. Ezalatt megérkezett hozzánk Attila, Rita bátyja, aki kijött meglátogatni minket, Rita megtanult úszni, voltunk egy snorkelinges hajókiránduláson és nagyon élveztük végig, hogy egy képeslapban élünk :)

Egy kis érdekesség, ami itt a szigeten esett meg velünk: bementem egy boltba, függőágyat szerettem volna venni és találtam is egyet. A thaioknál van egy babona, hogy az első ember aki betéved az adott napon a boltjukba, annak MINDENKÉPP vásárolnia kell valamit, mert ellenkező esetben egész nap szerencsétlen lesz az eladással. Ebben az esetben igen jó árat lehet kialkudni, mert nagyon hisznek ebben a  babonában. Sírni fognak, de még akkor is odaadják a kiszemelt árut, ha bőven áron alul állapodtatok meg az árban, csak kitartónak kell lenni. ;)

Jó volt itt lenni, de egy idő után elkezdett viszketni a talpunk, és eldöntöttük, hogy menjünk tovább Ko Tao-ra, mert ott látni is lehet valamit a vízben (Ko Chang-on elég rossz volt a láthatóság), és lehet el tudom intézni, hogy továbbképződjek freediving terén (ez lenne az utazásom egyik célja). Egy napig tartott az út busszal, vonattal, és szuper gyors katamaránnal, és egy szexfilmbe illő hangú utaskísérővel. Az összes utas odáig volt, amikor kimondta az a szót, hogy "kháthámáráán".

Ko Tao-n az első szállásunk egy vietnámi származású kopasz manusnál volt, aki reinkarnációs és vegetáriánus elméleteit grafikonokon is ábrázolta, és ezeket szerte a hostelban meg lehetett találni. Ezen kívül mindenhol volt valami kis írás, hogy "kapcsold le a villanyt", "ne kend össze a falat", "zárd el a csapot", "ne vigyél be állatot a szobába", "kapcsold le a légkondit, ha kijössz a szobából", "vigyázz, csúszós lépcső" és így tovább. Érdekes élmény volt, mintha mindig ott lett volna valaki a sarkamban, és dirigálna.

Ezek után átköltöztünk egy déli öbölbe, ami sokkal nyugisabb volt. Napközben Rita és Attila jártak ki búvárkodni a korallzátonyra. Azt tudni kell, hogy Ritának elég vegyes érzelmei voltak az utazással kapcsolatban, hogy ilyen vizes, szigetes helyre jövünk. Ennek az volt az oka, hogy nem tudott úszni. Nem tartott sokáig az aggodalma, mert 2 hét alatt nagyon ügyesen megtanult. Nagyon örültünk ennek, mert ez volt az egyik célja. Juhúúúú!!! :) Míg Ritáék a halakat sasolták, addig én a freediving suliba mentem minden nap, ugyanis sikerült letárgyalnom Akimmal, az iskola tulajával, hogy barterbe megcsináljam a tanfolyamot.

A freediving, magyarul szabad merülés, nagyon leegyszerűsítve annyi, hogy vesz az ember egy nagy levegőt és leúszik mélyre. Bővebben angolul itt. Egyébként ez a sport nagyon nagy részben mentális próbatétel. Egy meditáció. Minél fegyelmezettebb az elméd, minél összeszedettebb, minél ellazultabb, stresszmentesebb vagy, annál jobban fog menni. Olyan az egész, mint az élet: minél nagyobb a nyomás, annál jobban érzed a késztetést, hogy meghátrálj, feladd, pánikba ess, de ha nyugodt tudsz maradni és tovább csinálod amit elkezdtél, akkor végül célt érsz. Ez egy az egyben freediving. Zuhansz lefelé a semmibe, és érzed ahogy fokozatosan minden megváltozik. Lent vagy 30 méter mélyen, sötét van, hidegebb van, érzed a nyomást az egész testeden, a tüdőd az eredeti méret 1/4-ére van összenyomva, felnézel, és nem is látod a többieket már, csak azt hogy világosabb van arrafelé, a lábad alatt meg sötétség. Most maradj nyugodt, ne kapkodj, élvezd a pillanatot...

Röviden összefoglalva a tanfolyamot: eszméletlen jó volt. Többszörösen sikerült a határaimat túllépni, és olyan eredményeket értem el, amiket álmodni sem mertem. Sikerült minden személyes rekordomat megduplázni egy hét alatt. Egy levegővel 5 percig voltam a víz alatt, 35 méter mélyre merültem, és 80 métert úsztam vízszintesen. Jófej emberekkel ismerkedtem meg a világ minden tájáról, és kicsit belekóstoltam egy másik világba. 3 éve vártam már, hogy újra tudjak merülni/tanulni, és most végre sikerült. Nagyon boldog vagyok. :) Indonéziában szeretném majd folytatni, mindenképpen.

A tanfolyam mellékhatásaként sikerült 12 évvel ezelőtti súlyomra visszafogyni, kb 7-8kg-val lettem könnyebb :) Diéta recept: napi kétszeri kaja, abból az egyik csak könnyű kis gyümölcs délben, úszás levegő nélkül, majd normális vacsora. És így tovább...

Nagyon hozzánk nőtt ez a kis sziget. Úsztunk, merülgettünk, tengeri kajakoztunk, esténként a parton tűzzsonglőrök és lazítós zene, hullámzik a tenger....ááá. Imádtuk. Lassan viszont tovább kellett állnunk. Egy éjszakai komppal mentünk vissza a szárazföldre, ami úgy nézett ki, hogy fél méter széles matracokkal szorosan teli volt pakolva a föld és persze mindegyiken egy-egy ember. :)

A következő állomásunk a Khao Sok Nemzeti Park volt. Ismét sikerült egy nagyon hangulatos kis házikót kibérelni, majd napközben mentünk túrázni. Itt kell megjegyeznem, hogy az ördög a részletekben lakozik, és Thaiföldön sok az apró részlet. Ahogy közeledtünk a busszal a park felé, hatalmas mészkő helyek törtek elő körbe. Nagyon lenyűgöző volt, és már alig vártuk, hogy túrázhassunk. A parkban van egy nagy tó is hatalmas hegyekkel, amit a fényképek alapján se mondanék csúnyának. Namármost, miután odamentünk a nemzeti park irodájához, és kérdeztük, hogy lehet odajutni, ott kiderült, hogy onnan bizony nem lehet csak úgy odasétálni, hanem inkább autózzunk 60km-t visszafelé, és akkor láthatjuk... Na köszöntük szépen, inkább túráznánk mégis. Térkép? Az nincs. Oké. Semmi, tényleg? Ja, de van egy kis fénymásolt rajzocska. Az jó lesz.
A kis rajzocska meglehetősen pontatlan volt, és a parkőr nem mondta el, hogy a két csúcs amit kinéztünk, és megkérdeztük tőle, hogy az milyen szerinte, az vagy járhatatlan volt, vagy nem lehetett látni semmit a fáktól. Ellenben teli van piócával. Miután jöttünk visszafelé, megköszöntük a szíves útmutatást, és tájékoztattuk az állapotokról. Ekkor eszébe jutott, hogy jaaa tényleg...  Köszönjük.
Másnap a másik irányba mentünk, ahol láttunk pár pillangót, gyíkot, hüllőt, bambuszerdőt, pár lapos vízesésecskét, majmokat és egy nagy fekete pókot. Hangulatos volt az egész, de abban elég hamar megegyeztünk, hogy a dzsungelből egy időre elég volt. Inkább a tenger, merülés, a kilátás, kevesebb pók meg pióca. El is indultunk Phuketre Dávidékhoz.

És a képgaléria (klikk a képre, ha nagyban szeretnéd látni):

Kambodzsa

Bármennyire is jó egy hely, azért egy idő után elkezd viszketni az ember talpa alatt a föld és mehetnékje támad. Ez történt velünk is Pai-ban, vettünk is egy jegyet Bangkokba. Rögtön az út elején megtudtuk, hogy a VIP mozaikszóval ellátott közlekedési eszközöktől tartani kell. Jelen esetben azt jelentette, hogy eszméletlen sebességgel és zsúfoltsággal száguldottunk a keskeny szerpentineken, vakmerő előzési manőverekkel fűszerezve meg életünket. 762 kanyar, 3 óra, és 3 hányás múlva csodával határos módon egyben megérkeztünk Chiang Mai-ba, ahol átszálltunk egy másik buszra,  és „pihentető” 12 óra múlva, reggel 6-kor, már Bangkok finoman rohadó levegőjét szívhattuk tüdőnkbe. Na… gondoltuk, ha már ennyire lendületben vagyunk, menjünk is tovább Kambodzsába, Siem Reap-be, ahol megnézhetjük majd Angkor romjait. Találtunk is egy utazási irodát korán reggel nyitva, ahol megvettük a jegyeket, ami szerint már aznap reggel 8-kor indulunk is tovább.

Egy jótanács mindenkinek: fáradtan, kialvatlanul, felkészületlenül ne utazz másik országba… Röviden összefoglalva: átvágtak a vízummal, pénzváltással, szállással is. A durva az egészben, hogy kb mindenki ugyan így járt, aki a buszon volt, meg aki utánunk jött, illetve előttünk utazott ezzel a társasággal. Aki Kambodzsába akar jönni, az készüljön fel, hogy ahol lehet, ott megpróbálják becsapni, lehúzni. A kezdeti indítás után folyamatosan gyanakodtunk, ami nagyon fárasztó, és rossz érzés volt, de sokszor bizonyult hasznosnak. Sajnos az emberekbe vetett bizodalmunkat eléggé megnyirbálta ez a kambodzsai kiruccanás, de könnyen lehet, eddig túl naivak voltunk. Mindenesetre találkoztunk jófej és segítőkész emberekkel is (de azért résen voltunk mindig).

Siem Reap-ben az első nap után lecseréltük a lehúzós szállásunkat egy sokkal korrektebbre, és belevetettük magunkat a városba, hogy egy kicsit jobban megismerjük a helyi körülményeket, mielőtt még a romok közé merülnénk Angkorban. Az ország büszkesége a régmúltja, ezért szinte minden jelképében, nevében, márkájában, elnevezésében szerepel Angkor. A közelmúltjuk sajnos nem volt ennyire rózsás, ugyanis 1975-től egy pár évig tartó időszak alatt kiirtotta az ország vezetése a lakosság közel egynegyedét: az értelmiséget, az öregeket, betegeket, meg azokat, akik nem értettek velük egyet, összesen kb 2-3 millió embert. Kicsivel több mint egy évtizede terelődött normális mederbe a dolgok folyása. Ezek miatt a dolgok miatt eléggé kontrasztos lett az ország mára. Van egy vékony kőgazdag réteg, főleg a nagyobb városokban, meg rengeteg szegény. A luxus meg a putri egymás mellett, nagy szögesdrótos betonkerítéssel elválasztva. A gazdagokat onnan lehet felismerni, hogy használt Honda, Toyota vagy Lexus terepjárójuk van (soknak rá van írva az oldalára nagybetűvel, hogy LEXUS, hogy mindenki lássa). Tényleg csak ez a három fajta van nekik. Ha új autót szeretnének behozni, arra 100% vám kerül, ezért menő új autója csak a pártembereknek van. A boltokban lehet kapni olyan élelmiszereket mint nálunk, csak drágábban, mert minden ilyet még importálnak. Mint régebben nálunk, náluk is menő dolog McDonald’s szerű gyorséttermekbe enni, ami persze nagyon drága (többe kerül mint nálunk). Egy recepciós fizetése 69 dollár egy hónapra… Jó kis képlet a korrupcióhoz és a folyamatos ügyeskedéshez. Az ilyen dolgok eredményezik azt, hogy rendőröket kell felbérelni, hogy őrizzék, a bankokat, bank automatákat, hoteleket, turistaszállásokat. Az esti műszak a legviccesebb, mert ilyenkor szerte a városban, csak alvó rendőröket látni. Még jellemzi kicsit az országot, hogy a bevásárló központban megtalálható könyvesboltban is hamisított, fénymásolt útikönyvet  (Lonely Planet) lehet kapni, mint egyébként mindenhol az utcán, és a Western Union bankban hamis dollárt adnak, ha pénzt veszel ki.

Kihevertük a megérkezést, majd másnap biciklire pattantunk és elindultunk megnézni Angkort, ami várostól kb 8km-re van, és jóval nagyobb területet foglal el annál. Mikor már majdnem odaértünk, egy parkőr megállított bennünket és közölte, hogy nem lehet ott jegyet venni, csak a város szélén, egy jegyirodában, egy másik út mellett, mint ahol mi jöttünk… J ok. Végül is mekkora hülyeség odatelepíteni egy jegyirodát közvetlen a látványosság mellé. Visszafelé beugrottunk egy kézműves műhelybe, ahol angkori stílusban faragtak fát és követ, nagyon nagy precízséggel templomok és szállodák megrendelésére. Tényleg nagyon ügyesek voltak, és nagy riszpekt, hogy továbbviszik ezt a kulturális örökséget. Ezek után megnéztünk még egy templomot és egy koponyákból készített emlékművet, amit a népirtás emlékére emeltek. Elég megrázó volt, mint általában egy ilyen dolog. Itt jegyzem meg, hogy ha egy idős ember kéreget az utcán, akkor itt különösen illik neki adni valamit, mert az nem kis teljesítmény, ha túlélte a közelmúlt történelmét. Egyébként az ország lakosságának 50%-a 16 éven aluli. Ezek után este megnéztük még az egyik templomot jegy nélkül, és eldöntöttük, hogy elég lesz majd az egy 1 napos belépő is, mert egyrészt pofátlanul drága a  2 illetve 3 napos (9000 Ft/fő), másrészt nagyon szép, meg lenyűgöző, de úgy éreztük, hogy nem fog többet adni a hely a későbbi napokon, és csak azért vánszorogni a templomok között, mert kifizettük, de rohadtul torkig vagyunk már a romokkal… na ezt nem szerettük volna. (igazunk is volt)

Másnap biciklizés, és templomnézés. Nagyon tetszett Angkorban, hogy hatalmas fák voltak mindenfelé, a park hangulata a dzsungellel, és az egyik templom, amiről nem szedték le teljesen a fákat. Gyönyörű volt, tényleg. Este pihenésképpen, megetettük a halakat a lábunkkal (kép ;), és közben beszélgettünk a tulajjal, aki 18 évesnek nézett ki, de 34 volt, és büszke tulajdonosa egy 500 példányos krokodilfarmnak. Másnap pihi, majd vettünk egy jegyet a fővárosba Phnom Penh-be, mert meg kellett csináltatnunk a thai vízumunkat, és azt csak ott lehetett. Az út oda megint izgalmasra sikerült,mert egy kisbuszos utazás nem lehet unalmas. Földúton előzni 80km/h-val azt eredményezi, hogy 5cm-rel elemelkedsz az üléstől másodpercenkét legalább kétszer. A táj érdekes volt, kicsit bepillantottunk a vidéki Kambodzsába: tehenek, bölények, kacsák, putri, végtelen síkság. Érdekes volt.

Phnom Penh-be miután letettük a cuccunkat, egyből a thai nagykövetségre mentünk, ahol belefutottunk a már sokat emlegetett korrupcióba. A követség kapujánál a rendőr közölte velünk, hogy már zárva van a követség, ne is menjünk tovább, ám ő meg tudná csinálni a vízumunk 40 dollár helyett 80 dollárért expressz sebességgel. Megköszöntük szépen, és mentünk tovább, ahol megint találkoztunk rendőrökkel, akik szintén hasonló ajánlatott tettek. Ezt is megköszöntük, majd bementünk az irodába. Itt kis idő múlva tájékoztattak minket, hogy, ha az ember szabályosan akarja csinálni az ügyintézést, akkor az 4 munkanapba telik, és sokféle papírt kell bemutatni. Ez azt jelentette volna, hogy legkorábban 6 nap múlva kaptuk volna meg a vízumunk, a hétvége miatt. Vagy ha ezt nem szeretnénk, akkor 60 dollárért el tudják intézni 2 nap alatt papírok nélkül (ezt a hivatalnok közölte velünk). Zárójelben megjegyzem, hogy a többi környező országban egy nap alatt megvan az ügyintézés, és annyiba kerül, mint ami hivatalosan le van írva… Láttuk, hogy nincs más lehetőségünk, le kell nyelni a békát. Miután megkaptuk a vízumot, rögtön húztunk el a városból le délre, de útközben tényleg annyira elegünk lett a folyamatos lehúzásokból, hogy inkább meghosszabbítottuk a jegyünket, és meg sem álltunk csak Thaiföldön, Koh Chang-on.

Pár érdekesség

Nem régóta vagyunk itt, hogy nagy összefüggéseket, igazságokat tudjunk mondani, de íme pár érdekes megfigyelés, ami kicsit színesebb képet adhat Thaiföldről.  

Kik utaznak: kikkel találkoztunk nagyrészt, azaz kb milyen nemzetiségek utaznak legtöbbet: német, francia, svájci, angol, amerikai. Délebben több az orosz, fent itt északon csak elvétve találni egy-egy példányt.

Közlekedés: a thaiok nagyon türelmesek, ellenben örültek is, de ez biztos azért van, mert hisznek a lélekvándorlásban, és áldoztak már eleget kedvenc Buddhájuknak. Nem értem, hogy miért kell beláthatatlan kanyarokban előzni???!!! És ezt rendszeresen csinálni. A másik meg, hogy nagyon sokan motoroznak, ám nagyon kevesen hordanak bukósisakot, egyértelmű védelmi funkciója és annak ellenére, hogy kötelező (helyi mértékkel számolva igen drága a büntetés). A másik meg, hogy egy motoron utazik egy egész család, apa, anya, kisgyerek, szintén minden biztonsági limlom nélkül, strandpapucsban. Lehet én vagyok a parás, meg Európából jöttem, de azért ez felelőtlenség. Plusz itt Pai-ban este kb mindenki ittasan vezet. Nem ismerek baleseti statisztikát, de érdekes lenne összevetni egy otthoni túlszabályzott közlekedési rendszert meg mondjuk ezt. Oké, parás vagyok, meg én nem úgy csinálom, ahogy a helyiek, de szerintem nem történik több baleset. (Leszámítva a turistákat, akik itt ülnek először motorra, és nem az első féket használják… elég sok embert látni így kötésekkel teli mászkálni) Ja és persze itt senkinek sincs jogsija, vagy ha valaki mégis kéri, akkor a sarki boltban vehetsz egyet. Ezért a thaiok amit járni tudnak már motorra is ülnek. J

Rendőrség: itt Pai-ban a motor és autókölcsönző cégek lefizetik a rendőröket, hogy ne csesztessék a turistákat. Egyébként ők sem a példamutatásukról híresek. Sokszor nem hordanak bukósisakot, csak egy sapkát. Időnkéknt whiskey-znek munkaközben. Egyébként jófejek ott is, ahol nincsenek lefizetve.

Állatok: kistestű tömzsi kutyák fekszenek sokfelé, ismerik a balratartási szabályt a közlekedésben, nem pofátlanok, nagyon békések. Szeretnek MOTORON utazni. Mint utóbb kiderült sok macskának azért hiányzik a farka egy része, mert a helyiek eltörik/levágják. Ezt főleg Bangkokban figyeltük meg. Gondoltunk mindenféle vallási vagy egyéb babonás indokra, de nem ez az oka. Egy 20 éve Thaiföldön élő svájci ismerősünk elmondta, hogy régebben, Bangkokban a nem olyan régen felszámolt nyomornegyedekben a házak teteje bádogból volt. És ha a macskák rohangáltak a tetőkön, az igen nagy zajt csapott. Ezért eltörték/levágták a farkukat a helyiek, hogy ne tudjanak egyensúlyozni, maradjanak csak a földön, és fogják meg a patkányokat. Ezért a képességükért nagyon szerették a macskákat.

Vallás, jelképek: a bazári buddhizmus szerintem nagyon jól jelképezi az itteni állapotokat. Csillogjon minél jobban, több aranyat, több Buddha szobrot mindenhova, ereklyét, szent lábkörmöket, minél több kántálást. Azért a led technika már ide is betört: neonszínű dicsfény Buddhának, led-falon futóáldások és egyéb gusztustalanságok. Nekem kicsit bálványimádásnak tűnik az egész itteni vallási élet, nem teljesen az amit otthon hallottam/láttam a buddhista szellemiségről. Ez lehet csak a külsőség, mert azért az emberek elég kiegyensúlyozottnak tűnnek, de ez elég felületes megítélés és általánosítás, de kb ezt érzem. Szóval működik azért itt valami. Egyébként az marha érdekes, hogy a legutolsó putriban is van egy kis szentély, vagy egy szentkép, és mellette ott figyel a thai király valamilyen képe, akit félistenként tisztelnek (mellesleg ő a világon leghosszabb ideje uralkodó királya a 65 évével). Külön érdekes dolog, hogy minden reggel „papetetés” van. Körbejárják a papok a helyi települést és az aznapi élelmüket elkérik a lakosoktól. Az idősebbek először kiválogatják, ami nekik kell, a fiataloknak meg marad, ami marad. Ha jól értettem, egyébként minden fiúnak el kell mennie kolostorba pár hónapra élni a suli után és mielőtt elkezdene dolgozni vagy tovább tanulni.

Kaja: nagyon finom és olcsó általában. Egyszer kétszer kifogtunk olyan husit vagy tojást, aminek tyúksegg szaga volt, de ez nem jellemző. Az ételmérgezés egyszer csak megtörténik, túl kell élni. De ez nem is biztos a kajától van, hanem a másféle baciktól. Rengetegszer ettünk utcán, nagyon finomakat, nem kell tőle félni. Amit nemrég tudtam meg, hogy van egy MSG nevű anyag, amit itt Ázsiában előszeretettel használnak. Ez az anyag érzékenyebbé teszi az ízlelőbimbókat, ezért az íztelen kaja is finom lesz. A hátránya az viszont, hogy eltompul az ízlelés, és holmi súlyos betegség is kialakulhat, ha sok ilyet eszel. Ez van mekis kajában is, és ez alakíthat ki függőséget is. Most már ezt is tudom. J Mindenesetre nem csinálunk belőle problémát, viszont nem akarom egész életemben enni. Egyébként nagyon egészségesen eszünk. Csomó zöldség, gyümölcs, hús, rizs. Alig eszünk pékárut, búzaszármazékot, tejet. Nagyon hiányzik a csoki és a sajt. A JÓ csoki itt elég drága sajnos.

Wc: Ha belépsz a helységbe, akkor látsz egy guggolós/ülős csészét és egy lavort teli vízzel, amiben van egy kis edény… Jobb helyeken van mellette kuka, a hülye turistának, aki papírt használ, mert ugye azt nem lehet beledobni. Miután végeztél, a kis edénnyel kell leöntögetned a matériát. Jó magasról, jól célozva, mert egyébként szétfröccsen a víz, ami nem olyan tiszta már… Még nem jöttünk rá, hogy a kis edény, és víz segítségével hogyan lehet segget törölni, ahogy a helyiek csinálják(?). (Egyébként nagyon extrás helyeken van zuhany erre a célra, de a teszteredmények nem voltak 100%-osak) Aki tudja a megfejtést, kérjük küldje el nekünk, mert szeretetnénk óvni a környezetünket, és kevesebb papírt használni ilyen jeles alkalmakkor.

Chiang Mai - Pai

Életemben először aludtam hálófülkés vagonban. A sarkvidéki légkondicionálás ellenére egész elviselhető volt leszámítva a reggel fülünkbe ordító narancsléárust. Amikor dél körül leszálltunk Chiang Mai-ban kellemes idő fogadott bennünket. Gyorsan találtunk a város közepén egy csendes kis szállást, majd nyakunkba vettük a lábunkat, majd vissza tettük őket, és elindultunk a városba. Kellemes, élhető, szellős, szóval tetszett. Voltunk buddhista misén, ittunk isteni frissen facsart mangó juice-t, meg nézelődtünk. Másnap szerettünk volna indulni Pai-ba de a szállásadónk lebeszélt róla, mert éppen akkor volt raggie fesztivál, és tuti nem kaptunk volna szállást, ami utólag be is igazolódott. Másnap ehelyett felmentünk a közeli hegy tetejére, ahol egy gusztustalanságig aranyozott templom volt, aminek a bájához hozzá tett még a tengernyi turista társunk jelenléte. Érdekes jelenség volt fenn, egy csapat fiatal punk, akik körbe a templom körül söprögettek és szemetet szedtek, valószínűleg nem önszántukból, de ettől függetlenül nagyon lelkiismeretesen dolgoztak. Este kimentünk a Sunday walking market-re, ami abból állt, hogy a város egyik legforgalmasabb útját lezárják, és helyi kézművesek, kis konyhák és kereskedők pakolják ki a cuccaikat. Marha jó hangulata volt az egész helynek. A vásárról tudni kell (ez igaz az összes eddigire is), hogy nem lehet se alkoholt fogyasztani, se dohányozni, amit mindenki be is tartott. Érdekes és ez eddig jellemző is egész Thaiföldre, amit eddig láttunk, hogy az utcák nem szemetesek annyira, mint amennyire lehetnének, mert kukát találni sokszor művészet, de mégsem dobják el az emberek a szemetüket. Ennek örömére másnap fogtuk a cuccunkat és felszálltunk a Pai-ba tartó helyi járatú buszra.

A buszos utazás elég délkelet-ázsiaira sikerült: nyitott busz ajtó, roskadásig tömve emberekkel, jópáran állnak, amit a 4 órás út és a kalandos 762 kanyaros kis szerpentin tesz igazán érdekessé, valamint a refluxos bunkó anyuka, aki megüti a gyereke fejét, amikor elalszik és odadől a vállára. Tényleg érdekes volt, máskor is mennék így. Pai-ba megérkezve végre azt éreztem, hogy igen, ezt kerestük. Hegyek, természet, kellemes meleg, chill out, élő zene, szuper szállás, olcsóság, jófej emberek. Itt is ragadtunk egy időre. Első szállásunk elég mesebeli volt: a hegyen fenn, hatalmas terasz, függőágy, rálátás a völgyre szóval fúúú, eléggé tetszett. Pár nap múlva mégis tovább költöztünk a szomszédba egy bungalowba, mert az még hangulatosabb, meg főleg olcsóbb volt. Béreltünk motort, bejártuk a környéket, voltunk vízeséseknél, egy helyi törzs (a lisuk) újévi ünnepségén, túráztunk az erdőbe egy folyómederben, néztünk hatalmas barlangot ahogy több tízezer fecske repül be éjszakára, volt ételmérgezésünk (itt jegyezném meg azt a nem éppen kellemes élményt mikor is 50km-t kellett hazamotorozni szuper kis szerpentinen éjszaka halálrafagyva, 5cm-es amplitudójú remegéssel, miközben nem tudtam, hogy f.ssak vagy hányjak…), tábortüzes éneklős gitározás, minden reggel friss gyümölcs, tea, banánospalacsinta, vacsorameghívás, hosszúnyakú nőnézés, erdei paradicsomi templom látogatás, isteni kaja… szóval volt minden jóság. J

Még az elején vagyunk az utazásnak, de úgy gondoljuk, hogy jó megállni egy időre, ahol jól érzi magát az ember, mert úgy tud csak belemerülni a helybe, megfigyelni azt, megismerkedni jobban az emberekkel. Elég nagy szerencsénk volt, mert itt újra találkoztam Marc-kal, akit még egy bécsi couchsurfing-es bulin ismertem meg. Marc minden telét itt tölti és elég jól ismeri a helyet, meg csomó barátja van itt, meg egyébként is egy eszméletlen figura. Negyven páréves, beutazta már a világot, 210 cm magas, és a családneve magyarra fordítva Ördög, ami elég találó az ő esetében. Csomó hasznos és jó dolgot tanácsolt nekünk, és mindig hívott bennünket helyekre, emberekhez, ahol mindig jó kis muri kerekedett. Marc által ismerkedtünk meg Swiss Chriss-el, aki szintén itt él Pai-ban pár hónapot, készíti a bőr cipőit, táskáit, majd eladja őket. Szereti amit csinál, és ott ahol a legjobban érzi magát. Beszél 5 nyelvet, járt már mindenhol, és eszméletlen pozitív kisugárzása van. Szintén itt lakott egy lökött francia lány, aki kiment Ausztráliába egy gitárral, úgy hogy nem tudott játszani rajta, útközben megtanult, és énekelt mellé. Csupa jókedv és hülyeség, mint egy nagy gyerek.  Ő is hordozott egy életérzést. Volt itt a csak a csakráinak élő, mindenhova mezítláb járó transzcendentális német lény is, aki mondott érdekeseket, bőven, és a biztonság kedvéért rendszeresen tágította a tudatát egy kis fűvel. Találkoztunk még Sebastiannal, aki már 10 éve utazik, jógaoktató és masszőr akinek az élete meg személyisége olyan mint ahogy motivációs és önsegítő könyvek lapjain lettek volna megfogalmazva. Elég inspiráló volt ilyen emberek között lenni. 

Ayuthaya

Ahogy Bangkok fullasztó tömegéből lassan kizakatolt a vonat, mi is egyre könnyebbnek éreztük magunkat. A meleg megmaradt ugyan, de az örökké lehúzva tartott ablakon betóduló levegő, a zöldebbre forduló táj valahogy azt sejtette, végre közelebb kerülünk, ahhoz, amit kerestünk. Ennek ellenére a szünet nélkül fel-alá szaladgáló étel és italárusok kurjongatásai valahogy mégsem hagyták, hogy teljesen kirázódjon fejünkből a bangkoki zsibongás .

A megérkezés, ha nem is csalódással, de mindenesetre meglepetéssel indult. A város, a por és a helyenként putris utcák nem tűntek el, viszont egy helyi bácsika kedves útbaigazítása, és egy 3 perces hajóút után már jó kedvvel csapódtunk bele az újabb fesztivál hangulatba. Itt is kínai újévünneplés volt, sokat látott-utazott német barátunk, Marc elmondása szerint, a térségben fellelhető legtradicionálisabb formában. Bár ezt csak később tudtuk meg, az nekünk is világos volt, ez a hely már sokkal élhetőbb, különösen miután sikerült szabad szobát találnunk arra az egy estére, amit itt szándékoztunk tölteni. Alkonyatra vissza is tértünk a nyüzsgő utcára, ahol minden sarkon zajlott valami előadás, színészek, énekesek, dobosok, tradicionális sárkánytáncosok szórakoztatták a lassan folydogáló népet. Éhesek sem maradtunk, valami finom minden lépésnél akadt, de volt, hogy kétszer is végigjártunk egy 60méteres konyhasort, mire dönteni tudtunk különleges színek, szagok, állagok közül. Legkedvesebb élményünk azonban a szállásunknál várt. Az ottani szabadtéri büfében, munka után rendszeresen összeül pár thai fiatal (és egy öreg), isznak, esznek, és éjszakába nyúlóan beszélgetnek, aztán hazamennek. Ezt csinálják. De nem csak ezt. Például előszeretettel fogják karon a szálláshoz érkezőket, tessékelik oda az asztalukhoz és látják vendégül, csak úgy, vendégszeretetből. Ezt történt velünk is, csak tátottuk a szánkat, és eleinte ügyetlenül toporogtunk, ahogy az idős bácsika ittas-thaiul próbálta elmagyarázni, nem hagyja, hogy kifizessük a sört, vagy bármit csak üljünk, rágcsáljunk csontról kacsabőrt és iszogassunk együtt, mert az jó. Hát leültünk a bácsival két telt arcú „ladyboy” meg egy kedves lányka mellé és nagyon boldog kis esténk kerekedett. Ketten jól beszéltek angolul így el tudtunk cseverészni egymással. Mondanom sem kell a legnagyobb figurák a meleg srácok voltak. Külsőségeik is talán megérdemelnek pár szót. Az eddigi megfigyeléseink szerint,itt sok meleg srác duci, ők is azok voltak. Eye, a feminin oldal, még engem is megzavart nemi hovatartozását illetően. Öltözködésében, frizurájában teljesen a női divatot követte, gesztusaiban meg vagy 100%nőiesebb volt mint, pl. én. Párja, Mo széles mosolyú, és beszédes, mely tulajdonsága szerencsére angoltudással is párosult. Ők négyen voltak az eddigi legbarátságosabb thaiok akikkel találkoztunk.

Másnap a 98%-os páratartalmú szobából ébredés után biciklire pattantunk és bejártuk a várost. Végre láttuk is a híres romokat, mert bár előző nap próbálkoztunk, sajnos a Lonely Planet állítása ellenére sem voltak éjszaka kivilágítva a kő-tégla csúcsok, és Buddhák. (Valószínűleg az egy hónappal ezelőtti árvíz és félméteres sár tönkretette az elektromos berendezést.) A romok után láttunk igen csinos elefántseggeket a naplementében, aztán estére újra találtunk egy konyhautcát, ahol isteni mixed fruit levet árultak, meg végtelensokféle ételt zacskókban, mert így mindenki szépen hazaviheti. Már napközben jegyet vettünk, az este 9-kor Chiang Maiba induló hálófülkés vonathoz mégis futni kellett, ami fölösleges volt, mert thai vonatról lévén szó, végül két órát vártunk indulásig. De legalább volt időnk végiggondolni, hogy maradnak a gekkók a falon.

(Képeket a Bangkokos bejegyzésben találod a diavetítésnél)