2012. április 21., szombat

Phuket - Ton Sai - Krabi


Megérkeztünk Phuketre. Kicsit turistás, civilizáltabb, több a bevásárló központ és jelentősen több a mohamedán. Phuketre azért jöttünk, mert itt végre találkozhattunk Dáviddal, akit már 9 hónapja nem láttunk, azóta, hogy elindult a nagy utazására. Itt csinálja/csinálta a búvár gyakornokságát 3 hónapig (ledolgozza a tanfolyam árát), ezért kibérelt egy igen takaros kis házikót Amandával, a barátnőjével együtt (a barátnőjét nem bérelte), aki idő közben csatlakozott hozzá, majd így mi is hozzájuk. Jó volt végre látni a nagy utazót, aki megjárt már hetedhét országot, és köszönjük Nekik, hogy befogadtak minket. ;)

Úgy megörültünk, hogy itt végre volt konyha, hogy Rita az első nap csinált is egy csirkepörköltet nokedlivel, ami már annyira hiányzott, mint egy falat lilahagymás zsíroskenyér. Persze a család meg a barátok is hiányoznak, de olyat sajnos Rita nem tud főzni. :)

Motortúráztunk a sziget déli részére, nagy hullámokba ugráltunk, has szörföztünk a közeli parton, főzőcskéztünk, élveztük a mohamedán konyhát, az isteni rántott húst levessel, voltunk helyi piacon, vásáron, és az internetnek hála, dolgozhattunk is végre.

Krabi, illetve azon belül is Ton Sai beach volt a következő kiszemelt állomásunk. Közösen megegyeztünk, hogy Phukettől kezdve csak stoppolni fogunk, mert a tömegközlekedéshez képest, sokkal érdekesebb, kalandosabb, olcsóbb és sokkal jobban megismerhetjük a helyieket. Így is tettünk, és be is jött amire számítottunk: felvett minket egy nagy fekete terepjárós maffiózó kinézetű építész, aki volt olyan jófej, hogy elvitt minket egészen az úticélunkig, pedig nem is arra kellett volna mennie. Ja és ahhoz, hogy felvegyen minket, vissza kellett fordulnia az autópályán, és emiatt ment még plusz 10km-t. Arra nem jöttünk rá, hogy miért volt ilyen segítőkész, mert annyira beszélgetni nem akart, és a májunk és a vesénk is megmaradt az út után. Lehet csak szimplán jófej volt. Köszönjük Atit.


A kikötő, ahová érkeztünk, nagyon turistás volt. Egyáltalán nem gondoltuk, hogy tíz percnyire a következő öbölben egy teljesen más világ fogad majd bennünket: mindenki gyalog jár, nincsenek utak, elektromosság este hattól reggel hatig, dzsungel, majmok, iguánák, hatalmas mészkő hegyek, raszta-hippi sziklamászó, tűzzsonglőr szubkultúra, élőzene... Imádtuk. Itt is ragadtunk két hétre. Szerencsére most is megtaláltuk az isteni kaját, rántottcsirkés szendvics formájában, amit nem tudtunk megunni a két hét alatt. A szállás olcsó volt, viszont a boltokban minden kétszer-háromszor annyiba került mint máshol Thaiföldön, arra hivatkozva, hogy azt csak hajóval lehet áthozni (a 10 percre lévő civilizációból...) Itt, amikor kinéztünk a bungalownkból, majomhordák és hüllők randalíroztak körös-körül. Bezzeg a nemzeti parkban, ahol gyalogolni kellett két órát, hogy lássunk 2 szem állatot... :)

Ja és miért pont ide jöttünk? Mert itt lehet sziklát mászni! Ez volt az egyik célunk az utazás kapcsán. Thaiföldön, sőt talán egész Dél-Kelet-Ázsiában ez a legjobb hely: gyönyörű sziklák, jó minőségű mászóutak. Csak annyi volt a gond, ami később a szerencsénk lett, hogy nem volt elég tudásunk és felszerelésünk hozzá. Mindezt megvenni vagy bérelni elég sokba kerül. Ilyenkor az a teendő, hogy az ember elkezd ismerkedni, és próbál társaságot találni, akikkel együtt mászhat. Így ismerkedtünk meg pár nagyon szuper és érdekes emberrel. Volt velünk például egy los angelesi ex-tűzoltó, búvároktató hölgy, aki az Antarktiszon dolgozik már 5 éve; volt olyan stoppos srác, aki Lengyelországból indult föld körüli útjára, és emiatt híresség lett Nepálban, írtak is róla több cikket; aztán volt olyan, aki már 1,5 éve úton van, és volt már Japánban unatkozó hölgyeket szórakoztató "barboy" is... Mindenki hozta a történetét, inspiráló személyiségét, szóval irtó klassz kis társaság verbuválódott össze.  Többször éreztük azt, mintha egy filmben lennénk. :)


Az egyik napunk így nézett ki: közösen béreltünk egy motorcsónakot, majd kimentünk egy kis szigetre, ahol itt ott felmásztunk a csónakról a sziklatömbökre, és onnan ugráltunk le a tengerbe. Volt egy új-zélandi srác, aki 25 méterről ugrott!!! Aztán hipsz-hopsz késődélután lett, ezért visszamentünk a partra, ahol együtt iddogáltunk, beszélgettünk a naplementében. Ezután elmentünk egy tűzzsonglőr showt nézni, majd ott ragadtunk egy táncos mulatságban, amit a szomszédos vendégház kigyulladása szakított félbe, majd mindenki rögtönzött tűzoltóvá változott, és megfékeztük a lángokat. Persze néhány mámorittas szórakozó a felcsapó lángok ellenére sem hagyta abba a rongyrázást, the party must go on, a jókedvet nem törheti le semmi, a zene lüktetése egy ütemet sem hagyott ki, igen kérem, ez is a thai mentalitás :) Aztán az estét megkoronázandó félórás éjszakai dzsungeltúrával zártuk a napot, egy zseblámpával kettecskén, mert úgy romantikus :)

Egy másik ilyen érdekes nap az volt, amikor feltettük a barátainkat a hajóra, majd kb húsz perccel később azt látjuk, hogy minden boltos elkezdte bezárni a boltját a nap közepén.... hmmm. Kiderült, hogy Indonéziában nagy földrengés volt, és cunami jön felénk. Futás, és telefonálás a többieknek, hogy menjenek menedékbe. A barátainkat a hajón nem tudtuk elérni már telefonon. Fogalmunk sem volt milyen egy cunami, de a legrosszabbat képzeltük el, ahogy a hírekből meg filmekből megmaradt a fejünkben. Megszólalt a sziréna is. Az emberek menekülnek. Hirtelen katasztrófa filmben éreztük magunkat. Azon gondolkoztunk, hogy meddig jöhet fel a hullám, meg hogy mit fogunk csinálni, ha mégis elkap az ár. Hitelen eszünkbe jutott, hogy lent vannak a cuccaink a házban: pénz, útlevél, bankkártya, számítógép, a munkáim a gépen, a fényképezőgép... Most akkor mi legyen? Érdemes lemenni értük? A telefon persze nem működik az erdőben, a hegy tetején. Aztán elkezdtek szivárogni az információk, hogy mikor jön a hullám. 1 óra még... Oké, akkor futás lefelé. Útközben szólok az embereknek, mert Ton Sai-on nem volt sziréna. Amikor visszaértem, Rita halálra aggódva fogadott, hogy miután elmentem, utána azt mondta valaki, hogy csak tíz perc és jön a hullám... Utána ahogy telt az idő, egyre érkeztek az infók, hogy csak később jön, aztán szép lassan egyre lazábban, viccelődve kezdtek beszélni az időközben szépen megsokasodott számú hegytetőre menekült emberek. A helyi arcok tábortüzet raktak, élelmet hoztak, így egész hangulatos lett fenn. Aztán páran úgy döntöttek, hogy lemennek, eleget vártak. És az egész szépen elsimult. Este már mindenki csak viccelődött a "cunamin" ami, mint később kiderült, hogy szerencsés okokból kifolyólag, Indonéziában is csak 30cm-es volt.

Még sosem volt katasztrófa élményem ezelőtt, de ez nagyon érdekes volt, még így is, hogy végül nem lett belőle semmi. A feszültség, a pszichikai nyomás ugyanaz, mintha megtörtént volna. Kiderült rögtön, hogy   veszélyhelyzetben ki, hogyan reagál: mennyire tudja, mit kell csinálni; mennyire találja fel magát; mennyire pánikol be; mennyire bátor; mennyire kockáztat; mennyire számít az információ, és az mennyire megbízható; mennyire tud gyorsan dönteni; mennyire segít a másikon. Utólag mindenki okos. Ja és megtanultuk, hogyan kell nejlonzacskóban vizet forralni tűzzel.


Na de ha éppen nem volt tűzvész, és nem pusztított cunami, akkor általában nappal sziklát másztunk, este meg néztük a tűzzsonglőröket a tengerparton, és hallgattuk a reggie zenekart a bárban. Mindketten fejlődtünk a mászásban, még jobban megszerettük, és szeretnénk mindenképpen folytatni majd otthon, meg ha lehet, akkor még az utunk során is. Két hét után már egy kicsit elfáradtunk, és elhagytuk ezt a szuper kis helyet, amit az eddigi utunk során a legjobban szerettünk. Krabi Town-ba mentünk visszanöveszteni a tenyerünkre a bőrt, és nyalogatni a szúnyogcsípéseinket.

Krabi town kellemes hely, tetszett nagyon, jókat ettünk, regenerálódtunk, és élveztük, hogy nappal is van áram. Holnap vár az országút, irány Malajzia. :)


2012. április 3., kedd

Ko Chang - Ko Tao - Khao Sok


Kambodzsai kalandunk után már szerettünk volna egy kis nyugit, egy kis nyaralást, tengerpartot. Ko Changra éjszaka érkeztünk, és nem is tudtuk, hogy milyen paradicsomi hely. Tényleg mint egy képeslapon: kis bungalow, pálmafák, fehér homokos tengerpart... elég meseszép volt. Nagyon szerencsésen válaszottunk szállást, mert sehol máshol a szigeten nem láttunk ilyen szép partot. Itt is töltöttünk majdnem 10 napot. Ezalatt megérkezett hozzánk Attila, Rita bátyja, aki kijött meglátogatni minket, Rita megtanult úszni, voltunk egy snorkelinges hajókiránduláson és nagyon élveztük végig, hogy egy képeslapban élünk :)


Egy kis érdekesség, ami itt a szigeten esett meg velünk: bementem egy boltba, függőágyat szerettem volna venni és találtam is egyet. A thaioknál van egy babona, hogy az első ember aki betéved az adott napon a boltjukba, annak MINDENKÉPP vásárolnia kell valamit, mert ellenkező esetben egész nap szerencsétlen lesz az eladással. Ebben az esetben igen jó árat lehet kialkudni, mert nagyon hisznek ebben a  babonában. Sírni fognak, de még akkor is odaadják a kiszemelt árut, ha bőven áron alul állapodtatok meg az árban, csak kitartónak kell lenni. ;)


Jó volt itt lenni, de egy idő után elkezdett viszketni a talpunk, és eldöntöttük, hogy menjünk tovább Ko Tao-ra, mert ott látni is lehet valamit a vízben (Ko Chang-on elég rossz volt a láthatóság), és lehet el tudom intézni, hogy továbbképződjek freediving terén (ez lenne az utazásom egyik célja). Egy napig tartott az út busszal, vonattal, és szuper gyors katamaránnal, és egy szexfilmbe illő hangú utaskísérővel. Az összes utas odáig volt, amikor kimondta az a szót, hogy "kháthámáráán".

Ko Tao-n az első szállásunk egy vietnámi származású kopasz manusnál volt, aki reinkarnációs és vegetáriánus elméleteit grafikonokon is ábrázolta, és ezeket szerte a hostelban meg lehetett találni. Ezen kívül mindenhol volt valami kis írás, hogy "kapcsold le a villanyt", "ne kend össze a falat", "zárd el a csapot", "ne vigyél be állatot a szobába", "kapcsold le a légkondit, ha kijössz a szobából", "vigyázz, csúszós lépcső" és így tovább. Érdekes élmény volt, mintha mindig ott lett volna valaki a sarkamban, és dirigálna.

Ezek után átköltöztünk egy déli öbölbe, ami sokkal nyugisabb volt. Napközben Rita és Attila jártak ki búvárkodni a korallzátonyra. Azt tudni kell, hogy Ritának elég vegyes érzelmei voltak az utazással kapcsolatban, hogy ilyen vizes, szigetes helyre jövünk. Ennek az volt az oka, hogy nem tudott úszni. Nem tartott sokáig az aggodalma, mert 2 hét alatt nagyon ügyesen megtanult. Nagyon örültünk ennek, mert ez volt az egyik célja. Juhúúúú!!! :) Míg Ritáék a halakat sasolták, addig én a freediving suliba mentem minden nap, ugyanis sikerült letárgyalnom Akimmal, az iskola tulajával, hogy barterbe megcsináljam a tanfolyamot.


A freediving, magyarul szabad merülés, nagyon leegyszerűsítve annyi, hogy vesz az ember egy nagy levegőt és leúszik mélyre. Bővebben angolul itt. Egyébként ez a sport nagyon nagy részben mentális próbatétel. Egy meditáció. Minél fegyelmezettebb az elméd, minél összeszedettebb, minél ellazultabb, stresszmentesebb vagy, annál jobban fog menni. Olyan az egész, mint az élet: minél nagyobb a nyomás, annál jobban érzed a késztetést, hogy meghátrálj, feladd, pánikba ess, de ha nyugodt tudsz maradni és tovább csinálod amit elkezdtél, akkor végül célt érsz. Ez egy az egyben freediving. Zuhansz lefelé a semmibe, és érzed ahogy fokozatosan minden megváltozik. Lent vagy 30 méter mélyen, sötét van, hidegebb van, érzed a nyomást az egész testeden, a tüdőd az eredeti méret 1/4-ére van összenyomva, felnézel, és nem is látod a többieket már, csak azt hogy világosabb van arrafelé, a lábad alatt meg sötétség. Most maradj nyugodt, ne kapkodj, élvezd a pillanatot...


Röviden összefoglalva a tanfolyamot: eszméletlen jó volt. Többszörösen sikerült a határaimat túllépni, és olyan eredményeket értem el, amiket álmodni sem mertem. Sikerült minden személyes rekordomat megduplázni egy hét alatt. Egy levegővel 5 percig voltam a víz alatt, 35 méter mélyre merültem, és 80 métert úsztam vízszintesen. Jófej emberekkel ismerkedtem meg a világ minden tájáról, és kicsit belekóstoltam egy másik világba. 3 éve vártam már, hogy újra tudjak merülni/tanulni, és most végre sikerült. Nagyon boldog vagyok. :) Indonéziában szeretném majd folytatni, mindenképpen.

A tanfolyam mellékhatásaként sikerült 12 évvel ezelőtti súlyomra visszafogyni, kb 7-8kg-val lettem könnyebb :) Diéta recept: napi kétszeri kaja, abból az egyik csak könnyű kis gyümölcs délben, úszás levegő nélkül, majd normális vacsora. És így tovább...

Nagyon hozzánk nőtt ez a kis sziget. Úsztunk, merülgettünk, tengeri kajakoztunk, esténként a parton tűzzsonglőrök és lazítós zene, hullámzik a tenger....ááá. Imádtuk. Lassan viszont tovább kellett állnunk. Egy éjszakai komppal mentünk vissza a szárazföldre, ami úgy nézett ki, hogy fél méter széles matracokkal szorosan teli volt pakolva a föld és persze mindegyiken egy-egy ember. :)


A következő állomásunk a Khao Sok Nemzeti Park volt. Ismét sikerült egy nagyon hangulatos kis házikót kibérelni, majd napközben mentünk túrázni. Itt kell megjegyeznem, hogy az ördög a részletekben lakozik, és Thaiföldön sok az apró részlet. Ahogy közeledtünk a busszal a park felé, hatalmas mészkő helyek törtek elő körbe. Nagyon lenyűgöző volt, és már alig vártuk, hogy túrázhassunk. A parkban van egy nagy tó is hatalmas hegyekkel, amit a fényképek alapján se mondanék csúnyának. Namármost, miután odamentünk a nemzeti park irodájához, és kérdeztük, hogy lehet odajutni, ott kiderült, hogy onnan bizony nem lehet csak úgy odasétálni, hanem inkább autózzunk 60km-t visszafelé, és akkor láthatjuk... Na köszöntük szépen, inkább túráznánk mégis. Térkép? Az nincs. Oké. Semmi, tényleg? Ja, de van egy kis fénymásolt rajzocska. Az jó lesz.
A kis rajzocska meglehetősen pontatlan volt, és a parkőr nem mondta el, hogy a két csúcs amit kinéztünk, és megkérdeztük tőle, hogy az milyen szerinte, az vagy járhatatlan volt, vagy nem lehetett látni semmit a fáktól. Ellenben teli van piócával. Miután jöttünk visszafelé, megköszöntük a szíves útmutatást, és tájékoztattuk az állapotokról. Ekkor eszébe jutott, hogy jaaa tényleg...  Köszönjük.
Másnap a másik irányba mentünk, ahol láttunk pár pillangót, gyíkot, hüllőt, bambuszerdőt, pár lapos vízesésecskét, majmokat és egy nagy fekete pókot. Hangulatos volt az egész, de abban elég hamar megegyeztünk, hogy a dzsungelből egy időre elég volt. Inkább a tenger, merülés, a kilátás, kevesebb pók meg pióca. El is indultunk Phuketre Dávidékhoz.



És a képgaléria (klikk a képre, ha nagyban szeretnéd látni):