2012. szeptember 27., csütörtök

Bali



Bali lakossága ellentétben Indonézia többi részével, hindu vallású, ami megmutatkozik az élet minden területén. Thaiföldet mondják a mosoly országának, de Bali után úgy éreztük, hogy ez az elnevezés inkább az utóbbit illeti. Sokkal többet láttunk önzetlenül mosolyogni és segíteni embereket, mint eddig bárhol máshol. Van is okuk rá, mert egy hihetetlen változatos és gyönyörű helyen élhetnek, de ők is tesznek arról, hogy jó legyen az életük. Hihetetlen szép a kézműves kultúrájuk, építészetük, táncuk, öltözködésük. Sokszor annyira díszített egy átlagos ház, mint egy templom. A balinézek életét teljesen átjárja a rituálé, a mindennapos ünnep. Apró kicsi áldozatok az ősöknek, szobrok a rossz szellemek ellen, és az egészben tényleg van tartalom, szív, nem csak turistalátványosság, díszlet. Minden házban van egy kis szentély, templomocska. Hisznek a karmában, és a többség próbál eszerint élni, jót cselekedni. Sok ember teli van életörömmel, még akkor is, ha erre nincs különösebb oka. Persze az éremnek van másik oldala is, főleg délen, illetve a nagyobb turistalátványosságok közelében, ahol gyakrabban előfordul, hogy pénzhajhászok és önzőek az emberek.

Érdekesség, hogy a balinézek sem isznak alkoholt, és emiatt jóval élénkebbek, ám a szerencsejátékban kiélik magukat. Mindenféle rulettszerű és érmés játékuk van, imádnak fogadni, főleg kakasviadalokon. Sokan nevelgetik a hátsó udvarukon a leendő bajnokot. A gyerekekre is itt figyeltünk fel jobban, hogy mennyire nyugodtak, nem hisztiznek, valahogy van méltóságuk, önbecsülésük. Sokat gondolkoztuk azon, hogy miért lehet így, és arra jutottunk, hogy itt a gyerekek nincsenek hülyének nézve, hogy „ááá ő csak egy gyerek, ő csak játszani tud, meg esetleg iskolába járni”. Vannak elvárások feléjük már egész kiskoruktól kezdve, segítenek otthon, vagy ahol tudnak, de mindig csak magukhoz mérten, és hagynak nekik a játékra is időt. Csak annyit várnak el tőlük, hogy hasznosnak érezzék magukat. Ezek szubjektív és lehet felületes megfigyelések, mindenesetre nagyon elgondolkodtató volt, amit láttunk, tapasztaltunk.

Menjangan


Miután Balira léptünk első utunk a Menjangan-szigetre (Szarvas-sziget) vezetett, az észak-nyugati csücsökbe. Itt van Bali legszebb merülőhelye. Ez egy nemzeti park része, ahol nincs szállás, de az egyik vadőr volt olyan jófej, és megengedte, hogy az irodában aludhassunk, majd másnap kimehessünk a szigetre egy elég korrekt összegért. Hogy kicsit pontosabb képet kaphassatok a helyről: éppen fekszünk a fűben, amikor zörgést hallunk és tőlünk 10 méterre elvágtázik egy szarvas, nyomában pedig egy kutya. Aztán a majmok is előkerültek, és tanúi lehettünk egy vad szexjelentetnek is. Másnap kimentünk a szigetre és a kristálytiszta vízben szivárványszínű korallfal előtt úszkáltunk egy rakat hallal. Ebédszünetben kikötöttünk a szigetre, ahol egy templom áll, amiben 8 pap él. Megkerestük a templomot, körbesétáltuk, és mögötte egy szarvast találtunk, ami annyira szelíd volt, hogy 4 méterre meg lehetett közelíteni, de közelebbre nem mentünk, mert ezt már így is pofátlanságnak tartottuk a részünkről. Szóval nem volt rossz. És az sem volt kutya, amikor este mindenki elment, és csak mi maradtunk az egész parkban. Fülig ért a szánk. :) Erről a részről sajnos képeket nem láthattok, mert az utunk során itt ért utol minket a technika ördöge... lehet az egész csak a képzeletünk szüleménye, és igazából egy fülledt jakartai szobában hallucináltuk be ezt a történetet.

Lovina



Menjangan után Lovinában maradtunk pár napra, ami a reggeli delfinvonulásáról híres, amit nem néztünk meg. Helyette béreltünk motort, és felmentünk a hegyekbe szívni egy kis friss levegőt. Láttunk vízesést, tavi templomot, nem tavi templomot, cibetmacskát, ami megeszi a kávészemeket majd kiszarja, és ezt az emberek megveszik drága pénzért, és lefőzik kávénak. Rajta kívül nem ismerek más, ilyen irányban ennyire sikeres élőlényt. :) Lovinában a szállásunkat egy édenkerthez tudnám hasonlítani, tényleg annyira hihetetlen szép volt. Itt ragadtunk egy időre, majd Ubudba, a sziget kulturális központjába mentünk. Útközben megismerkedtünk Elfivel, egy jófej német lánnyal, akivel aztán később együtt mozogtunk még pár hétig.

Ubud


Ubudot úgy lehetne jellemezni, hogy a posh turista vásárló butikja. Ha van pénzed, és nem sajnálod szórni mindenféle kulturális dologra, és kézműves portékára, akkor ez a te helyed. Ez a város inkább kirakat volt, de egy jó kiindulópont a környező helyekre, amiktől viszont sokszor leesett az állunk. Voltunk a hegyekben megint, relatíve friss magma mezőn mászkáltunk, voltunk gyönyörű sziklatemplomokban, dzsungeltúrán, kávé és kakaó ültetvényen, rizsteraszokon. Láttunk olyan csontfaragásokat, amiket otthon biztosan múzeumba őriznének, de ezt itt csak az utcán árulták bagóért.

Padang Bai



Innen mentünk tovább Padang Bai-ba, egy kikötővárosba, ahol azonban nem csak kompozni lehet a szomszédos szigetre, Lombokra, hanem volt két csodálatos partja is: az egyik milliónyi hallal és korallal, a másik meg fehér homokos pálmafás, ahogy a képeslapokon szokott lenni. Úsztunk együtt tengeri teknőssel, és láttunk kibújni kisteknősöket a homokból. Voltunk motoros túrázni, megnéztük a királyi fürdő-kertet, merültünk hajóroncsoknál, és láttunk többnapos balinéz ünnepet (asszonyok hatalmas - olykor másfél méter magas - adománykosarakkal a fejükön menetelnek a templomba).

A szállásadóink nagyon kedvesek voltak, sokat mesélek a vallásukról, szokásaikról, és egyik este fel is öltöztettek minket igazi balinéz viseletbe, hogy megnézhessünk egy tradicionális táncos ünnepélyt a helyi templomban, (ahová csak szarongban lehetett bemenni- nagy színes lepel szoknyának feltekerve). Mint később kiderült nem egészen tradicionális táncot láttunk, inkább amolyan kabaré-félét. Eléggé kijött a kulturális különbség ennél a produkciónál. Volt egy olyan rész benne, hogy egy nőnek beöltözött férfi nyivákolt, majd pénzt szórt a gyerekek közé, majd szintén pénzzel felcsalogatta őket a színpadra, aztán férfiakat hívott fel ugyan oda, és ott tánc közben párzó mozgást csinált rajtuk… Ezt Magyarországon valahogy nem tudnám elképzelni. Vagy ennyire más a humor errefelé, vagy fogalmuk sincs bizonyos dolgokról, és teljesen ártatlanok, ez sajnos nem derült ki. Egyébként volt rendes templomi, áldozatbemutatós része is a ceremóniának. Ami itt különös volt, hogy a templom területén belül szerencsejátékot játszottak a férfiak.

Nusa Lembongan



Padang Bai után átmentünk egy közeli szigetre, Nusa Lembonganra amin az útikönyv szerint csodálatos partok vannak szép merülőhelyekkel, és találkozhatunk a hatalmas ördögrájával. Az útikönyv csak abban tévedett, hogy ezek a merülőhelyek nincsenek a parton, így hajót kellett bérelni, hogy kimehessünk hozzá, nem is beszélve az áramlásokról, amik annyira erősek voltak, mintha egy folyóban úsztunk volna. A szigeten az emberek nagy része tengeri hínár farmokon dolgozik, ami abból áll, hogy a part teljesen fel van parcellázva kötelekkel és kis kerítésekkel, amit dagálykor teljesen ellep a víz, apálykor mennek rá ki a szüretelők, akik traktorbelsőn úszó kosarakba szedegetik a növényeket. A tengeri hínárt (angolul seeweed) egyébként a szépség- és élelmiszeriparban használják fel. Ezen a szigeten termesztik a világ össztermésének 90%-át. Nem igazán fizetik túl a termelőket, és mivel Baliról kell áthozni szinte minden egyéb terméket, ezért minden a duplájába kerül az ottani árakhoz képest. A két dologból az következik, hogy az emberek szegényen élnek itt. Kicsit olyan, mintha visszamentünk volna az időben pár évtizedet. Lassú, nehéz, de azért látszólag boldog falusi élet, gyönyörű naplementékkel a háttérben Bali legnagyobb vulkánjával… Az idilli látványon az olykor orrfacsaróan szúrós, minden sarkon lesben álló „seeweed-szag” sem rontott sokat, így sikerült itt ragadnunk jó pár napot.

A sziget egyik gyönyörű része, a Devil's Tear nevű sziklás part, ahol a hullámok 20 méterre csapnak fel, majd utána a víz tükörsimán megáll a természetes sziklateraszokon. Napokig el lehetne nézni, annyira lenyűgöző. Egy másik olyan dolog, ami egyedi és csak itt lehet megtalálni a környéken a „Titkos Ördögrája Pont”. Egyik reggel kihajóztunk ide, és a vízben 5-6 hatalmas rájával találkoztunk, akik odaúsztak teljesen közel hozzánk. Elképesztő érzés volt, amikor a majdnem 4 méter fesztávú gyönyörű állat kecsesen elvitorlázott az orrom előtt egy méterrel. A hideg kirázott tőle, meg attól is, hogy a túra szervezői voltak olyan jófejek, hogy csak a túra végén közölték, hogy adtak volna neoprén ruhát, ha kérünk… Biztos úgy gondolták, hogy senki nem fog fázni 2 órán keresztül a 15 fokos vízben. A videók egy része, amiket a vízben csináltam, kissé élvezhetetlen lett, mert olyan amplitúdóval remegtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a kamera, Ritusnak meg majd széthasadt a feje a hideg vízben. Indonéz humor 2.0.


Lembonganról kalandosan sikerült visszajutnunk Balira. Egy „molnárka testfelépítésű” kis vitorlás csónakkal keltünk át a tengeren annyira megpakolva, hogy az kétszer elég lett volna erre a lélekvesztőre. Amikor az elején négyen beszálltunk, már az éppen hogy nem volt szűkös, erre még beszálltak ketten, plusz felmálházták mindenféle egyéb teherrel. A tenger közepén szétszakadt a vitorla fő tartókötele, de ezen annyira nem lepődtek meg, és valahogy visszabuherálták. Végül sikeresen partot értünk. Ennyire szárazföldnek talán még soha nem örültünk. Az utolsó pár napot Padang Baiban élveztük ki, mielőtt még elrepültünk volna a kenguruk földjére…

Előre bocsánat a sok giccses naplementés képért. :)


2012. szeptember 26., szerda

Indonézia - Jáva




Elnézést kérünk mindenkitől, hogy ilyen sokat kellett várni valami frissítésre, de az utóbbi pár hónap igencsak sűrűre sikerült, és jobb dolgunk is akadt... :)

Jakarta


Ott hagytuk abba, hogy Indonéziába, Jakartába érkeztünk. Indonézia a világ legnagyobb népességű mohamedán országa (kb. 250 millió fő), de itt nem veszik olyan szigorúan a vallást mint a közel-keleten. Hatalmas ország, több ezer szigetre széttagolva, ahol Jáván koncentrálódik a lakosság nagy része, és itt található meg Jakarta. Fel voltunk készülve rá, hogy nem lesz egy egyszerű város. Az útikönyv így fogalmaz: "Jakartát nehéz szeretni." Ez abból jön, hogy 10 millióan laknak itt összezsúfolva, nem éppen jólétben, és mivel a tömegközlekedés nem megoldott, így mindenki autóval, motorral, tuk-tukkal közlekedik, és hozzáteszi a maga részét a levegő "tisztaságához". Jakarta a világ egyik legszennyezettebb városa Bangkokkal karöltve.

A reptér elég rendezett volt, és itt ettük életünk legfinomabb csokis fánkját (J.CO) A reptérről 2 óra alatt sikerült megtenni a 15km-es utat hála a millió autónak. Kiszállás után sem javult nagyon az összkép. Hatalmas betondzsungel, szegénység, büdös, kosz, járda sehol. Eldöntöttük, hogy másnap tovább indulunk. Az éjszakát sikerült kihúznunk egy helyen, aminek a jellemzésekor a patkány és a lyuk szókapcsolat jut eszembe, de sebaj, másnap mát itt se vagyunk. Kora reggel fogtunk egy tuk-tukot, aminek sikerült egy picit karamboloznia, de ez itt megszokott, és így ment is tovább. A vasútállomás felért egy másik kultúrsokkal, de már megszoktuk, hogy ez nem a nyugat. Na de sebaj, mindjárt ülünk fel a vonatra, és itt sem vagyunk... Vagy mégsem, ugyanis a jegyirodába közölték velünk, hogy csak 3 nap múlva tudnak jegyet adni bármilyen osztályú vonatra, mert épp nemzeti ünnep van/lesz és most mindenki jön-megy. Na mindegy, majd akkor megnézzük a Nemzeti Múzeumot... Ha nem lenne zárva a nemzeti ünnep alkalmával. Ehelyett megnéztünk egy indonéz majálist, a gigantikus főterükön, egy gigantikus emlékművel a közepén. Igazi látványosság voltunk, nagyon megnéztek minket, nem látnak mindennap turistát errefelé. Népszerűségünket tovább növelte, amikor  felmásztam a fára lepiszkálni a kis repülő sárkányunkat. Apropó, a buszok: ennél furább megoldást nem láttunk még. A buszok ajta egy méterre van a földtől, és emiatt minden megálló meg van magasítva, aminek a tetején ott tülekedik a sok utas, és amikor megjön a busz, ugyanazon az ajtón szállnak ki és be az emberek. Utaztunk később buszon, és a gyakorlat se mutatta meg, hogy bármiféle előnye lenne a kényelmetlenségen és a veszélyességen kívül. A városközpont egyébként annyira nem vészes, főleg a központi park környékén.

Elérkezett az indulás napja, és fenn ültünk a vonaton, magunk mögött hagyva a külvárosi szeméthegyeket és szemét folyókat, és hamarosan csak végtelen felparcellázott rizsföldeket láttunk rég nem működő vulkánokkal a háttérben. A vonatút se volt az otthon megszokott: amikor már éppen állomba zümmögtek volna a plafonon lévő ventillátorok, akkor biztosan megállt a vonat egy állomáson, és felszállt egy ordítozó étel- és italárus had, akik kávét, és mindenféle indonéz finomságot árultak. 7 óra múlva Yogjakartába voltunk, amit Indonézia kulturális fővárosának mondanak. A zsúfoltság és a dugó nem hozta meg annyira a kedvünket a városhoz, így egyből Borobudurba vettük az irányt, ami onnnan még 40km-re volt. Sikerült elcsípnünk az utolsó buszt, amiről azt mondták, hogy egészen elvisz úticélunkig. Igen, elvisz egy darabig... Egyszer csak megállt egy sötét kereszteződés mellett, és letessékeltek bennünket, hogy tovább nem arra mennek mégsem, oldjuk meg valahogy a maradék 10km-t. Közben persze besötétedett. Szerencsénkre leszállt velünk egy kedves helyi lány is, aki kerített nekünk két motoros taxist, akik bár áron alul, de azért örömmel elvittek minket a kiszemelt szállásunkra. Nagyon szuper volt ez az éjszakai motorozás a jávai éjszakában.

Borobodur




Borobodura azért akartunk menni, mert itt van a világ legnagyobb buddhista temploma. Korán keltünk, hogy lássuk még a távoli vulkánokat mielőtt még elnyelné őket a párás levegő, és telezsúfolódna emberrel a hely. Hihetetlen látvány és érzés volt ott lenni, ahogy a sztúpákra és a gyönyörű reliefekre ráesett a hajnali fény, miközben a dzsungel a távolban terpeszkedik körbe a hegyekig, és a két valószínűtlenül magas és szabályos vulkán lábáig. Sajnos nem élvezhettük a pillanatokat nagyon hosszan, mert az iskolaszünetnek hála irgalmatlan mennyiségű kisiskolás jött a templomhoz, akiket sokkal jobban érdekelt, hogy szőke a hajam és kék a szemem, mint a templom. Szó szerint fél percenként jött oda hozzánk valaki, hogy le szeretne fényképezkedni velünk. Egy idő után úgy éreztük magunkat, mintha bazári majmok lennénk. Mivel nagy többségük soha nem tud utazni, ezért nem találkozik más országokban élőkkel, főleg olyanokkal nem, akik nem hasonlítanak hozzájuk. Volt aki megkérdezte, volt aki nem. Kipróbáltuk, hogy direkt egy olyan helyre ültünk, ahol alattunk kuka volt, hogy na ezzel mit fognak kezdeni… Hát simán ráültek a szélére J
A szállásunkon volt egy figura, aki egész este jópofizott míg végre előlállt a farbával. Tíz ezer forintért akart eladni egy félórás napfelkelte túrát kettőnknek, ami bármennyire is vonzónak hangzott, végül nem éltünk a lehetőséggel. Egyébként tényleg sok érdekes dolgot megtudtunk tőle, például, hogy a vulkánok eléggé aktívak errefelé, és sokszor egész falvakat pusztítanak el. Hogy miért építenek falvakat vulkánokra azon kívül, mert az őseik is ott éltek? Azért mert nincs máshol hely élni, és a vulkanikus talaj nagyon jó földművelésre. A kormány próbálja kitelepíteni ezekről a helyekről az arra hajlandó embereket az egyébként is túlzsúfolt szigetéről környező kevésbé lakott szigetekre. Ez általában úgy történik, hogy egy falu közösen dönt a kérdésről, és akkor költözik mindenki, mert úgy jön az összes rokon is. Indonéziában a család jelenti a szociális hálót, ezért igyekeznek minél több gyereket felnevelni. Ez azt eredményezte, hogy a népesség majdnem fele 24 év alatti.

Bromo




Borobodurt elhagyva már rutinosan alkudtuk le a busz árát, majd értünk ki a távolsági busz állomásra, ahol csodálkozva vettük tudomásul, hogy menetrend és jegyiroda nem létezik. A busz akkor indul, amikor megtelik. És megtelik mindig. Nagyon… A következő 10 órában, amit átéltünk azt az ellenségeinknek sem kívánjuk. Az eleje nagyon vidáman kezdődött, felszálltak a buszra zenészek is és ott rögtönöztek koncertet. Nagyon sok ember csinálja ezt mindenfelé, és a közönség mindig támogatja őket. A busz robog tovább, és megáll minden kereszteződésnél és felvesz valakit. Az utak nem túl jók, így gondoskodva van arról, hogy a kellő ütemben ringjon az arcodba egy mosatlan altáj szaga, majd az előbbi testrész is. Na de ez még nem is gond. A gond ott kezdődik, hogy 10 órán keresztül nem áll meg a busz egészségügyi szünetre, és amikor próbálsz valamit mondani, hogy mindjárt felfordulsz annyira rossz már, mert egyébként fel vagy fázva, akkor megmutatják az indonéz humor bugyrait, és csak nevetnek rajtad. A másik dolog, hogy a lábad se nyújthatod ki, nem állhatsz fel, mert az tuti, hogy rögtön lecsapnak a helyedre a keselyűk, aztán nyújtózkodhatsz a maradék úton végig. És ezt az egész buszos mutatványt végigcsinálták anyukák kisgyerekekkel is… Egyébként nagyon barátságosak az indonézek, vidámak, érdeklődőek, és szívesen beszélget, aki tud, és értékelik, ha tudsz valamit a kultúrájukról, nyelvükről. Így lett például egy segítőnk, aki a horror busz út után átirányított a következő röpke 2 órás utunkra, és lealkudta nekünk a jegy árát. Így érkeztünk meg az éjszaka közepén Probolingoba, ahonnan a Bromo vulkánra szoktak indítani túrákat.

Miután kialudtuk magunkat indultunk felfelé a vulkánra. Ahogy egyre magasabbra értünk, úgy hűlt le a levegő. Az út érdekességéhez tartozik, hogy volt egy srác, aki segített feltenni a csomagokat a kisbuszra, és mivel nem volt hely, így ő kint állt az ajtóban, és kapaszkodott, visszafelé pedig a tetőn utazott a csomagok tetején, miközben a busz nem éppen lassan száguldott a szerpentineken fel és le… Ilyen, amikor nem izgulják túl a dolgokat.
Délután volt, így még elmehettünk egyet túrázni a környéken. Mindenfelé földműves parcellákat láttunk lehetetlenül meredek hegyoldalakban is. Nagyon békés, magával ragadó volt a hely. Fogtunk gyorsan két motoros taxist, és elszáguldottunk a kráter széléig, ahol leesett az állunk. Ilyen csodálatos dolgot nem láttunk még: két hatalmas vulkán egy hatalmas kietlen sivatagos kráterben, mögöttük meg magasan tornyosul föléjük egy harmadik, ami időnként pöfékel egy füstgomolyagot. Felmásztunk egy magasabb helyre, majd onnan néztük végig a naplementét, és hogy mint lepi be a felhő és köd a kráter szélén fekvő falut. Sötétedés után visszakeveredtünk a szállásra majd reggel hajnalban kelés, és indulás dzsippel egy magas pontra, ahol megnéztük, hogy kel fel a nap. Felkészültünk a hidegre, de mint kiderült annyira mégse. Az ujjam ráfagyott a fényképezőgépre, míg kigyönyörködtük magunkat a száz másik bámészkodó mellett. Utána lekocsikáztunk a kráterbe, és itt felgyalogoltunk a kisebb vulkán peremére. Olyan volt a táj, mintha egy másik bolygón járnánk: vulkáni bombák a földön, minden szürke, sehol egy fűszál, nagyon finom por a levegőben és lovas nomádok mindenfelé. Olyan lehetetlen volt az egész. A kürtő szélén belenézhettünk a lyukba, ahonnan tavalyelőtt még folyt a magma, és repültek a forró kövek. Külön érdekesség, hogy a vulkán lábához a sivatag közepébe egy templomot építettek, ami még megúszta a kitöréseket. Olyan hihetetlen, hogy emberek itt élnek a megsemmisülés szélén, de jól ismerik a szörnyeteget, együtt élnek vele, tisztelik és alázattal vannak iránta, ismerik minden mordulását.

Hamarosan Bali felé vettük az irányt, de előtte még ettünk a komp kikötőben 70Ft-os(!!!), ám de annál messze finomabb csirke levest szuper házi tésztával, majd beültünk internetezni egy 13 éves gyerekek által vezetett cigifüstös játékbarlangba, ahol tök jó zene szólt és a végén nem engedték, hogy fizessünk. :)