Malajzia

Elég régóta nem írtunk, de mindez szántszándékkal történt, ugyanis nem szerettük volna szétdarabolni több részbe ezt a bejegyzést, valamint az se volt utolsó szempont, hogy így még izgatottabbá tehettük rendszeres Olvasóinkat… mu-ha-ha J

Stoppolás

Ahogy írtuk az előző cikkben, eldöntöttük, hogy ezentúl stoppolni fogunk, és miután kipihentük magunkat Krabiban, így folytattuk az utunkat. Nem kis meglepetésre az első ember, aki felvett, egy oldalkocsis robogós taxis volt, akinek a két kisgyereke ott aludt mellette az üléseken, miközben ő furikázza az utasokat. Ez a szerkezet még egy ember alatt is ingatagnak tűnt, nem hogy 2 nagytáskás „hüje turistával” meg két kisgyerekkel, akik semmi pénzért se ébredtek volna fel. J Ezek után felvett minket egy lány, aki 5 perc után országos cimboráinak kiáltott ki minket, majd egy furgon platójára pattantunk fel. Újdonsült jótevőink meghívtak ebédelni, közben érdeklődtek, hogy beépülnénk-e világmegváltó MLM rendszerükbe, aztán mondták, hogy fél órát kellene rájuk várni, majd mehetünk velük tovább Hat Yai-ba, a maláj határhoz közeli városba. 2 óra 40 perc múlva el is telt a fél óra, de aztán sűrű bocsánatkérések közepette vittek tovább a megbeszélt helyre. Később az út során kiderült, hogy tényleg önzetlenül segítettek, nem csak az MLM-es hülyítés miatt, és bár csak kicsit beszéltünk egy nyelvet, de nagyon megkedveltük őket.  Platón utazni nagyon jó, csomó helyed van, hatalmas panoráma és napfénytető, olyan mintha kabrióval száguldanál 120-al, csak visszafelé. Ha esett az eső, az se volt gond, mert a sebesség miatt kialakult egy kis légbuborék a fülke után, és így megúsztuk szárazon.

Hat Yai nem különösebben érdekes vagy szép város - sok maláj jön át szerencsejátékot játszani, és élvezni a thai lányok társaságát - így csak egy éjszakát töltöttünk itt. Másnap egy órás tűző napon való gyaloglás után odaértünk a megfelelő stoppos helyre. Itt folyamatosan álltak meg az autók és motorosok, hogy miben segíthetnek, van-e valami gondunk, mert nem igazán értették, hogy mi a francot keres ott két nyugati az út szélén. Volt egy autós, aki megállt, és bár rendesen ellenkeztünk, ő akkor is ragaszkodott, hogy fogadjuk el az 1400Ft-nyi baht-ot, és vegyünk buszjegyet. J Megbeszéltük, hogy majd inkább eladományozzuk az összeget. Nemsokára megállt egy busz, ami a határ felé ment, és bár mondtuk, hogy mi stoppolunk, és nem szándékozunk fizetni a szolgáltatásért így is felvett minket. Később, ahogy sejtettük, nem teljesen értették, mit is mondtunk: jött a jegyszedő, és miután mondtuk megint, hogy mi stoppolunk, és leszállunk, ha kell, ő csak mosolygott értetlenül, aztán otthagyott minket.  A buszon megismerkedtünk egy kambodzsai szerzetessel, akinek mint kiderült, Magyarország a kedvenc országa, és nagyon szeretne egyszer eljutni oda. J Mondtak már nekünk olyat is az utazás során, hogy „ááá Magyarország, ott csinálják a legjobb joghurtot a világon!?”. Nem gondoltuk volna, hogy ismerik kis országunkat errefelé is, pláne nem, hogy kedvenc, így megadtuk elérhetőségeinket, ha mégis később felénk járna. Annyira megörült nekünk a srác, hogy vett nekünk üdítőt, és a következő buszra kifizette a jegyünket, bár ismét tiltakoztunk nagyon, ő mégis ragaszkodott hozzá, mert így legalább meglesz a napi jócselekedete, ami szerzeteséknél előírás.

Egy újabb platós stop után megérkeztünk a határra, majd immáron Malajziában folytattuk utunkat. Örömmel megállapítottuk, hogy itt sokkal többen és jobban beszélnek angolul, és valahogy önzetlenül kedvesebbek az emberek. (A stoppolást kivéve Thaiföldön sokszor csak akkor voltak kedvesek velünk az emberek, ha valami bizniszt szagoltak a levegőben. Persze voltak kivételek is szép számmal, de valahogy mégis ez a kép alakult ki bennünk.) Egy volt válogatott focista vett fel minket elsőre, aki kicsit szerencsétlen helyen rakott le minket, és majdnem az autópályán éjszakáztunk, de egy jókedvű félőrült figura megmentett minket, aki végül kitett egy város közepén, amiről azt se tudtuk, hogy hívják. Ezután próbáltunk visszaevickélni a főútra, ami Georgetownba megy. Útközben találkoztunk két nepáli MLM-es csodaéletelixír árusító ügynökkel, akiket nem lehetett lerázni sehogy, és nagyon nem voltak tekintettel arra, hogy 20 kilós hátizsák van rajtunk, és így mondták végig tenyérbemászó monológjukat. Végül adtunk nekik egy-egy hibás email címet, és bájvigyorral elköszöntünk egymástól. (Már régóta tervezem, hogy összegyűjtöm az örökélet iparág által termelt összes „nélkülözhetetlen” csodaszert, és csinálok velük egy ábrát, hogy mit kell szednünk, hogy soha ne haljunk meg.)

Folytattuk stoppolásunkat az éjszaka közepén, mert nagyon nem akartunk itt maradni nevenincs városban, majd kis idő múlva meg is állt egy autós, aki elmagyarázta, hogy Malajziában nem értik ezt a hüvelykujjas gesztust, és senki nem fog megállni. Megértően hümmögtünk, majd megkérdeztük merre megy, beszálltunk hozzá, és egyenesen elvitt az utolsó georgetowni komphoz. Aznap már ő volt a sokadik ember, aki segítségképpen elmondta, hogy nem fog senki se megállni nekünk, majd elvitt minket. J

Georgetown, Penang

Georgetown-t nagyon szerettük. Élhető, emberi léptékű, és sokféle kultúra él egymás mellett utcányi távolságokra (maláj mohamedán, kínai taoista/buddhista, indiai hindu/mohamedán) egy kis európai gyarmati építészeti örökséggel fűszerezve. A sokszínűség egyik előnye, hogy nagyon sokféle konyhát próbálhattunk ki úgy, hogy csak egy háztömböt sétáltunk odébb. Olyan érzés volt, mintha egyik országból a másik országba ugrottunk volna. Nagyon jókat ettünk olcsón (kedvenc az indiai aztán a kínai), templomokat néztünk (Dél-Kelet-Ázsia legnagyobb buddhista temploma, hindu templomok, mecsetek, kínai templomok), múzeumoztunk (megtanított egy múzeumőr játszani congkak-kal, a tradicionális maláj számolós játékkal), zenéltünk a helyiekkel az utcán, szóval eléggé feltöltődtünk kulturálisan. Találkoztunk Dávidékkal is (teljesen véletlen, pont egymás mellé kaptunk szobát) és vettem egy használt telefont, amiben van GPS, mert ez nagyon hiányzott a stoppoláshoz és a tájékozódáshoz.

Mint kiderült, Georgetown illetve az egész sziget elég különleges még Malajzián belül is, mert ezt az ellenzék kormányozza, és ezt elég jól csinálja. Az országban úgymond demokrácia van, mégpedig olyan, hogy a választásokat már pár évtizede mindig ugyanaz a párt nyeri meg különféle módokon manipulálva azt, majd a kormányzás alatt a közpénzeket elherdálja, korrupt módon intézi az ügyeket, manipulálja a sajtót, és diszkriminatív törvényeket hoz a nem maláj állampolgárok ellen. (Ismerős?) Amikor ott voltunk, pont volt egy nagy országos tüntetés a kormány ellen, amit Kuala Lumpurban elég véresen szétvertek. Ahogy beszélgettünk helyiekkel, úgy az jött le, hogy az embereknek az fáj legjobban, hogy bár olajexportőr az ország, de relatíve drága a benzin (kb 280Ft) és nagyon megadóztatják a fizetéseket (kb. 210.000Ft-tól kell 10% adót fizetni – jujjj – az étel pedig a felébe, vagy még kevesebbe kerül, mint Magyarországon. Az emberek általában nem is főznek, mert az utcán olcsóbban lehet enni, mintha otthon maga készíti el az ételt). Azért vicces, hogy ki mihez szokott hozzá, és mit nevez soknak. J Évről-évre mindig lehet szorítani picit a satun, aztán meg már ki emlékszik, hogy honnan indult az egész. Jó volt látni, hogy itt az emberek optimisták, hisznek a változásban, és próbálnak tenni is érte.

Cameron Highland, Tana Ratah

Nehéz szívvel, de tovább álltunk, mert így is többet maradtunk, mint terveztük. Kifényesítettük berozsdásodott hüvelykujjunkat és kiálltunk az út mellé. Egy jó darabig dekkoltunk már egy helyen, sorra hajtottuk el a taxisokat, amikor egyszer csak megállt egy 20 év körüli srác, és erősen érdeklődött, hogy, mi a francot csinálunk ott. Elmagyaráztuk neki, majd ő erre azt mondta, hogy most pont van ideje, és bár nem menne egyébként a 150km-re levő Cameron Highland-re, de szívesen elvisz minket, csak hazamegy, átszáll egy nagyobb kocsiba, és 20 perc múlva jön vissza értünk… Köpni-nyelni nem tudtunk miután elment, és nem hittük, hogy ez most tényleg így lesz. De tényleg így lett. Illetve nem teljesen, mert miután visszajött, még el kell ugrania a barátaihoz ebédelni, és persze meghívott minket is… J  A srácot Lucas-nak hívták, 22 éves, kínai származású, van egy saját rántott csirke panírpor üzlete és étkezdéje, amit az apukájától örökölt meg miután ő nyugdíjba ment. Tipikusan az a menőgyerek, akivel kapcsolatban azt gondoltuk, hogy soha nem fogunk beszélni, mert ő egy felsőbb kasztban van, erre legjobb barátunk lesz, és várjuk szeretettel Magyarországra.

Cameron Highland tényleg egy magasföld, és ami ezzel jár, jóval hűvösebb, mint amit az elmúlt hónapokban megszoktunk. Nagyon üdítő volt végre ez a kellemes hideg, sokszor esős, friss idő. Otthonra emlékeztetett. Itt találkoztunk ismét Dávidékkal, akik előbb indultak el Georgetownból mint mi. Azért akartunk idejönni, mert a képek, amiket láttunk a helyről és a leírások, amiket olvastunk, igen meggyőzőek voltak: barázdált neonzöld teaültetvények hullámoznak a dombokon. Igen, ez jó lesz!… A valóság azonban nem teljesen ez volt. Fóliasátor erdő, káposzta- és szamócaföldek (Malajziában ezek egzotikus növények), kicsit putris falvak, 5-6 emeletes lakóházakkal, és egy akkora halpiac(?), amit még nem láttunk a tenger mellett sem. Kicsit úgy érzetük, mintha átvertek volna bennünket. Nem erről volt szó. Aztán a következő napok túrái a hegyekben igazolták az útikönyv leírásait. Olyan volt, mintha egy tea-reklámfilmben sétálnánk. Gyönyörű, harsogó zöld, és nagyon békés. Egy kicsit el voltak dugva ezek a helyek, aminek köszönhetően, szinte alig találkoztunk más turistával, és ennek nagyon örültünk.

Még volt egy nagyon velőtrázó élményünk itt: a lepke és bogár farm. Alkarnyi sáskák, tenyérnyi szöcskék, kígyók, kéttenyérnyi lepkék - és ez mind rajtunk! Eszméletlen jó volt hozzáérni ezekhez az állatokhoz, amiket eddig csak természetfilmekben láttunk. Hozzá kell tennem, hogy erősen tartok az ízeltlábúaktól, így ez erős bátorságpróba is volt a részemről. J

A legszebb erdőt is, amit valaha láttunk, itt találtuk meg. Mossy Forest azaz Mohás Erdőnek hívják, és a név magáért beszél. Ha van a Földön hely, aminek lelke van, az ez. Úgy éreztük magunkat, mint egy templomban. 10-20cm vastag mohapárnák a fákon, miközben hol beúszik egy felhő, hol elmegy, kicsit kisüt a nap, aztán minden ködbe veszik, ahogy az időérzék is. Nem tudtuk megmondani, hogy milyen napszak van, milyen évszak, reggel vagy délután… álomszerűen furcsa volt a hely. Aki látta a Mononike, az erdő szelleme című rajzfilmet, akkor annak lehet fogalma, milyen lehetett. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy még most láthattuk, ugyanis amikor arra jártunk, akkor le volt zárva az ösvény, mert éppen építették a beléptető kaput, meg az összes többi szükséges épületet, ami a tömegturizmus számára kell. Ha elkészülnek vele, és megindul a turista áradat, nem tudom, mi marad meg az egészből.

Kuala Lumpur

Még nagyon maradtunk volna itt tovább, de el kellett indulnunk Kuala Lumpurba, mert Indonéziába vízum kell, a vízumhoz meg sorbaállás és ügyintézés, és ezekhez meg idő… Újra útra keltünk. Nem is tartott sokáig, már egy autóban találtuk magunkat a nagyváros felé egy aranyos fiatal maláj pár társaságában, majd Lyaan várt minket, aki vendéglátónk lett Kuala Lumpurban, míg elintéztük ügyeinket. Elég erős váltás volt a harsogó zöld mezők után a nagyváros, a felhőkarcolók, plázák a rengeteg ember. Lyaan másnap elvitt minket egy szuper helyre, a Batu Caves-be, egy hindu barlangtemplomba, ami előtt egy 30 méter magas aranyozott kicsit úszógumis hindu isten áll. A templomba, illetve a barlangba felfelé menet majmok terrorizálták az embereket, elég jól J A barlang olyan 40-50 méter magas lehetett, néhol volt egy kis luk a tetején, ahol az eső csöpögött le. Nagyon hangulatos volt, és pont egy hindu szertartást tartottak benne, így visszhangzott az egész az indiai zenétől. A kultúra, az ételek, a zene, az indiai emberek kedvessége és közlékenysége miatt erősen kedvet kaptunk, hogy elmenjünk majd egyszer Indiába is. A barlangozás után Lyaan elvitt minket maláj étel kóstolóba is, ahol kiderült, hogy milyen a maláj konyha: olyan, mintha ami éppen kéznél van, édes, sós, savanyú, hal, csirke, disznó, azt mind beletennéd egy ételbe… magyarul nem jó. J

A vízumot végül sikerült megszerezni, bár az sem volt teljesen egyszerű. Mivel Indonézia muzulmán ország, ezért elég szigorúan veszik, az öltözködést a nőknél, és mint utólag kiderült, a férfiaknál is. Ugyanis csak hosszúnadrágban lehet bemenni a nagykövetségre, bármennyire meleg van, akkor is. A problémát egy parkoló őr élelmességének hála, nadrágkölcsönzéssel meg tudtam oldani.

Mielőtt azonban tovább mentünk volna Melakába, Lyaan és egy barátnője rögtönzött nekünk egy kínai kalligráfia órát egy közös vacsora után egy iráni étteremben. Eszméletlen érdekes volt, az európaihoz képest egy teljesen más gondolkozásforma és világlátás a kínai nyelv és írás. Megtudtuk, hogy például a kínai névadás nagyon nem egyszerű dolog: mivel ( ha jól értettük) egy szót többféleképpen lehet leírni, és kimondani is( 4 tónus van), így egy szónak sok jelentése lehet, az sem mindegy, hogy milyen szó követi az elsőt, mert az teljesen megváltoztathatja annak jelentését. Figyelni kell, hogy egyben kimondva se legyen rossz a név hangzása, no és persze leírva is mutasson valahogy. Ne legyen nagyon konkrét sem, mert ha nem illik az emberhez, akkor nevetséges lesz (például ha egy vézna fiút Acél Sárkánynak hívnak), de azért legyen valami pozitív kicsengése is (például Lyaan barátnőjének a neve, ha jól emlékszem két szótagból áll, ami fákat és egy tavat jelent, ám egyben azt jelenti, hogy egy „Költő Mosolya”, és lám, a lányból tervező grafikus lett). Persze mindennek van negatív jelentése is. Például a nevem, Gyuri, azt jelenti, hogy Erős Barát, de közben jelent Szétválasztót is. Régebben a párválasztásnál meghatározó volt, hogy szép legyen az íráskép, ugyanis rengeteg tulajdonságot meg lehetett ismerni belőle a személyre vonatkozólag: összeszedettség, koncentráció, időzítés, pontosság, határozottság, előre látás, művészi hajlam. Mivel az óra reggel fél háromig tartott, nem sokat aludtunk, és még előző nap egy jégveremmé alakult moziban sikerült összeszednünk egy izmos kis megfázást, amit végül egy hét alatt sem tudtunk teljesen kiheverni, így eléggé mosogatórongyként értünk Melakába, ahol időnket főleg gyógyulással és lábadozással töltöttük.

Melaka

Melaka jó hely, szerettük. Otthonos volt, bár tényleg eléggé rosszul voltunk, így nem láttunk annyit belőle, mint terveztük. Régen a gyarmati rendszerben az egyik leggazdagabb város volt, ami a város építészetében ma is észrevehető nyomot hagyott. Kicsit olyan, mint Velence a csatornáival, és méretéből adódva jóval befogadhatóbb, mint Kuala Lumpur. Voltunk fenn egy közeli dombon, ami a 17. századtól kezdve temetkezési helyként szolgál, de ma inkább futni(!) járnak oda az öregek. A sírok kialakítása nagyon érdekes volt, ugyanis, ha esett az eső, mindegyik előtt kialakult egy kis tavacska. Misztikus és békés hely volt. De mielőtt még nagyon kedvet kaptunk volna, hogy ide temessük magunkat a nagy betegeskedésben, inkább repülőre pattantunk Kuala Lumpurban, és átrepültünk Indonéziába, Jáva szigetére, Jakartába…