2012. február 8., szerda

Ayuthaya


Ahogy Bangkok fullasztó tömegéből lassan kizakatolt a vonat, mi is egyre könnyebbnek éreztük magunkat. A meleg megmaradt ugyan, de az örökké lehúzva tartott ablakon betóduló levegő, a zöldebbre forduló táj valahogy azt sejtette, végre közelebb kerülünk, ahhoz, amit kerestünk. Ennek ellenére a szünet nélkül fel-alá szaladgáló étel és italárusok kurjongatásai valahogy mégsem hagyták, hogy teljesen kirázódjon fejünkből a bangkoki zsibongás .

A megérkezés, ha nem is csalódással, de mindenesetre meglepetéssel indult. A város, a por és a helyenként putris utcák nem tűntek el, viszont egy helyi bácsika kedves útbaigazítása, és egy 3 perces hajóút után már jó kedvvel csapódtunk bele az újabb fesztivál hangulatba. Itt is kínai újévünneplés volt, sokat látott-utazott német barátunk, Marc elmondása szerint, a térségben fellelhető legtradicionálisabb formában. Bár ezt csak később tudtuk meg, az nekünk is világos volt, ez a hely már sokkal élhetőbb, különösen miután sikerült szabad szobát találnunk arra az egy estére, amit itt szándékoztunk tölteni. Alkonyatra vissza is tértünk a nyüzsgő utcára, ahol minden sarkon zajlott valami előadás, színészek, énekesek, dobosok, tradicionális sárkánytáncosok szórakoztatták a lassan folydogáló népet. Éhesek sem maradtunk, valami finom minden lépésnél akadt, de volt, hogy kétszer is végigjártunk egy 60méteres konyhasort, mire dönteni tudtunk különleges színek, szagok, állagok közül. Legkedvesebb élményünk azonban a szállásunknál várt. Az ottani szabadtéri büfében, munka után rendszeresen összeül pár thai fiatal (és egy öreg), isznak, esznek, és éjszakába nyúlóan beszélgetnek, aztán hazamennek. Ezt csinálják. De nem csak ezt. Például előszeretettel fogják karon a szálláshoz érkezőket, tessékelik oda az asztalukhoz és látják vendégül, csak úgy, vendégszeretetből. Ezt történt velünk is, csak tátottuk a szánkat, és eleinte ügyetlenül toporogtunk, ahogy az idős bácsika ittas-thaiul próbálta elmagyarázni, nem hagyja, hogy kifizessük a sört, vagy bármit csak üljünk, rágcsáljunk csontról kacsabőrt és iszogassunk együtt, mert az jó. Hát leültünk a bácsival két telt arcú „ladyboy” meg egy kedves lányka mellé és nagyon boldog kis esténk kerekedett. Ketten jól beszéltek angolul így el tudtunk cseverészni egymással. Mondanom sem kell a legnagyobb figurák a meleg srácok voltak. Külsőségeik is talán megérdemelnek pár szót. Az eddigi megfigyeléseink szerint,itt sok meleg srác duci, ők is azok voltak. Eye, a feminin oldal, még engem is megzavart nemi hovatartozását illetően. Öltözködésében, frizurájában teljesen a női divatot követte, gesztusaiban meg vagy 100%nőiesebb volt mint, pl. én. Párja, Mo széles mosolyú, és beszédes, mely tulajdonsága szerencsére angoltudással is párosult. Ők négyen voltak az eddigi legbarátságosabb thaiok akikkel találkoztunk.

Másnap a 98%-os páratartalmú szobából ébredés után biciklire pattantunk és bejártuk a várost. Végre láttuk is a híres romokat, mert bár előző nap próbálkoztunk, sajnos a Lonely Planet állítása ellenére sem voltak éjszaka kivilágítva a kő-tégla csúcsok, és Buddhák. (Valószínűleg az egy hónappal ezelőtti árvíz és félméteres sár tönkretette az elektromos berendezést.) A romok után láttunk igen csinos elefántseggeket a naplementében, aztán estére újra találtunk egy konyhautcát, ahol isteni mixed fruit levet árultak, meg végtelensokféle ételt zacskókban, mert így mindenki szépen hazaviheti. Már napközben jegyet vettünk, az este 9-kor Chiang Maiba induló hálófülkés vonathoz mégis futni kellett, ami fölösleges volt, mert thai vonatról lévén szó, végül két órát vártunk indulásig. De legalább volt időnk végiggondolni, hogy maradnak a gekkók a falon.

(Képeket a Bangkokos bejegyzésben találod a diavetítésnél)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése