Kambodzsa

Bármennyire is jó egy hely, azért egy idő után elkezd viszketni az ember talpa alatt a föld és mehetnékje támad. Ez történt velünk is Pai-ban, vettünk is egy jegyet Bangkokba. Rögtön az út elején megtudtuk, hogy a VIP mozaikszóval ellátott közlekedési eszközöktől tartani kell. Jelen esetben azt jelentette, hogy eszméletlen sebességgel és zsúfoltsággal száguldottunk a keskeny szerpentineken, vakmerő előzési manőverekkel fűszerezve meg életünket. 762 kanyar, 3 óra, és 3 hányás múlva csodával határos módon egyben megérkeztünk Chiang Mai-ba, ahol átszálltunk egy másik buszra,  és „pihentető” 12 óra múlva, reggel 6-kor, már Bangkok finoman rohadó levegőjét szívhattuk tüdőnkbe. Na… gondoltuk, ha már ennyire lendületben vagyunk, menjünk is tovább Kambodzsába, Siem Reap-be, ahol megnézhetjük majd Angkor romjait. Találtunk is egy utazási irodát korán reggel nyitva, ahol megvettük a jegyeket, ami szerint már aznap reggel 8-kor indulunk is tovább.

Egy jótanács mindenkinek: fáradtan, kialvatlanul, felkészületlenül ne utazz másik országba… Röviden összefoglalva: átvágtak a vízummal, pénzváltással, szállással is. A durva az egészben, hogy kb mindenki ugyan így járt, aki a buszon volt, meg aki utánunk jött, illetve előttünk utazott ezzel a társasággal. Aki Kambodzsába akar jönni, az készüljön fel, hogy ahol lehet, ott megpróbálják becsapni, lehúzni. A kezdeti indítás után folyamatosan gyanakodtunk, ami nagyon fárasztó, és rossz érzés volt, de sokszor bizonyult hasznosnak. Sajnos az emberekbe vetett bizodalmunkat eléggé megnyirbálta ez a kambodzsai kiruccanás, de könnyen lehet, eddig túl naivak voltunk. Mindenesetre találkoztunk jófej és segítőkész emberekkel is (de azért résen voltunk mindig).

Siem Reap-ben az első nap után lecseréltük a lehúzós szállásunkat egy sokkal korrektebbre, és belevetettük magunkat a városba, hogy egy kicsit jobban megismerjük a helyi körülményeket, mielőtt még a romok közé merülnénk Angkorban. Az ország büszkesége a régmúltja, ezért szinte minden jelképében, nevében, márkájában, elnevezésében szerepel Angkor. A közelmúltjuk sajnos nem volt ennyire rózsás, ugyanis 1975-től egy pár évig tartó időszak alatt kiirtotta az ország vezetése a lakosság közel egynegyedét: az értelmiséget, az öregeket, betegeket, meg azokat, akik nem értettek velük egyet, összesen kb 2-3 millió embert. Kicsivel több mint egy évtizede terelődött normális mederbe a dolgok folyása. Ezek miatt a dolgok miatt eléggé kontrasztos lett az ország mára. Van egy vékony kőgazdag réteg, főleg a nagyobb városokban, meg rengeteg szegény. A luxus meg a putri egymás mellett, nagy szögesdrótos betonkerítéssel elválasztva. A gazdagokat onnan lehet felismerni, hogy használt Honda, Toyota vagy Lexus terepjárójuk van (soknak rá van írva az oldalára nagybetűvel, hogy LEXUS, hogy mindenki lássa). Tényleg csak ez a három fajta van nekik. Ha új autót szeretnének behozni, arra 100% vám kerül, ezért menő új autója csak a pártembereknek van. A boltokban lehet kapni olyan élelmiszereket mint nálunk, csak drágábban, mert minden ilyet még importálnak. Mint régebben nálunk, náluk is menő dolog McDonald’s szerű gyorséttermekbe enni, ami persze nagyon drága (többe kerül mint nálunk). Egy recepciós fizetése 69 dollár egy hónapra… Jó kis képlet a korrupcióhoz és a folyamatos ügyeskedéshez. Az ilyen dolgok eredményezik azt, hogy rendőröket kell felbérelni, hogy őrizzék, a bankokat, bank automatákat, hoteleket, turistaszállásokat. Az esti műszak a legviccesebb, mert ilyenkor szerte a városban, csak alvó rendőröket látni. Még jellemzi kicsit az országot, hogy a bevásárló központban megtalálható könyvesboltban is hamisított, fénymásolt útikönyvet  (Lonely Planet) lehet kapni, mint egyébként mindenhol az utcán, és a Western Union bankban hamis dollárt adnak, ha pénzt veszel ki.

Kihevertük a megérkezést, majd másnap biciklire pattantunk és elindultunk megnézni Angkort, ami várostól kb 8km-re van, és jóval nagyobb területet foglal el annál. Mikor már majdnem odaértünk, egy parkőr megállított bennünket és közölte, hogy nem lehet ott jegyet venni, csak a város szélén, egy jegyirodában, egy másik út mellett, mint ahol mi jöttünk… J ok. Végül is mekkora hülyeség odatelepíteni egy jegyirodát közvetlen a látványosság mellé. Visszafelé beugrottunk egy kézműves műhelybe, ahol angkori stílusban faragtak fát és követ, nagyon nagy precízséggel templomok és szállodák megrendelésére. Tényleg nagyon ügyesek voltak, és nagy riszpekt, hogy továbbviszik ezt a kulturális örökséget. Ezek után megnéztünk még egy templomot és egy koponyákból készített emlékművet, amit a népirtás emlékére emeltek. Elég megrázó volt, mint általában egy ilyen dolog. Itt jegyzem meg, hogy ha egy idős ember kéreget az utcán, akkor itt különösen illik neki adni valamit, mert az nem kis teljesítmény, ha túlélte a közelmúlt történelmét. Egyébként az ország lakosságának 50%-a 16 éven aluli. Ezek után este megnéztük még az egyik templomot jegy nélkül, és eldöntöttük, hogy elég lesz majd az egy 1 napos belépő is, mert egyrészt pofátlanul drága a  2 illetve 3 napos (9000 Ft/fő), másrészt nagyon szép, meg lenyűgöző, de úgy éreztük, hogy nem fog többet adni a hely a későbbi napokon, és csak azért vánszorogni a templomok között, mert kifizettük, de rohadtul torkig vagyunk már a romokkal… na ezt nem szerettük volna. (igazunk is volt)

Másnap biciklizés, és templomnézés. Nagyon tetszett Angkorban, hogy hatalmas fák voltak mindenfelé, a park hangulata a dzsungellel, és az egyik templom, amiről nem szedték le teljesen a fákat. Gyönyörű volt, tényleg. Este pihenésképpen, megetettük a halakat a lábunkkal (kép ;), és közben beszélgettünk a tulajjal, aki 18 évesnek nézett ki, de 34 volt, és büszke tulajdonosa egy 500 példányos krokodilfarmnak. Másnap pihi, majd vettünk egy jegyet a fővárosba Phnom Penh-be, mert meg kellett csináltatnunk a thai vízumunkat, és azt csak ott lehetett. Az út oda megint izgalmasra sikerült,mert egy kisbuszos utazás nem lehet unalmas. Földúton előzni 80km/h-val azt eredményezi, hogy 5cm-rel elemelkedsz az üléstől másodpercenkét legalább kétszer. A táj érdekes volt, kicsit bepillantottunk a vidéki Kambodzsába: tehenek, bölények, kacsák, putri, végtelen síkság. Érdekes volt.

Phnom Penh-be miután letettük a cuccunkat, egyből a thai nagykövetségre mentünk, ahol belefutottunk a már sokat emlegetett korrupcióba. A követség kapujánál a rendőr közölte velünk, hogy már zárva van a követség, ne is menjünk tovább, ám ő meg tudná csinálni a vízumunk 40 dollár helyett 80 dollárért expressz sebességgel. Megköszöntük szépen, és mentünk tovább, ahol megint találkoztunk rendőrökkel, akik szintén hasonló ajánlatott tettek. Ezt is megköszöntük, majd bementünk az irodába. Itt kis idő múlva tájékoztattak minket, hogy, ha az ember szabályosan akarja csinálni az ügyintézést, akkor az 4 munkanapba telik, és sokféle papírt kell bemutatni. Ez azt jelentette volna, hogy legkorábban 6 nap múlva kaptuk volna meg a vízumunk, a hétvége miatt. Vagy ha ezt nem szeretnénk, akkor 60 dollárért el tudják intézni 2 nap alatt papírok nélkül (ezt a hivatalnok közölte velünk). Zárójelben megjegyzem, hogy a többi környező országban egy nap alatt megvan az ügyintézés, és annyiba kerül, mint ami hivatalosan le van írva… Láttuk, hogy nincs más lehetőségünk, le kell nyelni a békát. Miután megkaptuk a vízumot, rögtön húztunk el a városból le délre, de útközben tényleg annyira elegünk lett a folyamatos lehúzásokból, hogy inkább meghosszabbítottuk a jegyünket, és meg sem álltunk csak Thaiföldön, Koh Chang-on.

Pár érdekesség

Nem régóta vagyunk itt, hogy nagy összefüggéseket, igazságokat tudjunk mondani, de íme pár érdekes megfigyelés, ami kicsit színesebb képet adhat Thaiföldről.  

Kik utaznak: kikkel találkoztunk nagyrészt, azaz kb milyen nemzetiségek utaznak legtöbbet: német, francia, svájci, angol, amerikai. Délebben több az orosz, fent itt északon csak elvétve találni egy-egy példányt.

Közlekedés: a thaiok nagyon türelmesek, ellenben örültek is, de ez biztos azért van, mert hisznek a lélekvándorlásban, és áldoztak már eleget kedvenc Buddhájuknak. Nem értem, hogy miért kell beláthatatlan kanyarokban előzni???!!! És ezt rendszeresen csinálni. A másik meg, hogy nagyon sokan motoroznak, ám nagyon kevesen hordanak bukósisakot, egyértelmű védelmi funkciója és annak ellenére, hogy kötelező (helyi mértékkel számolva igen drága a büntetés). A másik meg, hogy egy motoron utazik egy egész család, apa, anya, kisgyerek, szintén minden biztonsági limlom nélkül, strandpapucsban. Lehet én vagyok a parás, meg Európából jöttem, de azért ez felelőtlenség. Plusz itt Pai-ban este kb mindenki ittasan vezet. Nem ismerek baleseti statisztikát, de érdekes lenne összevetni egy otthoni túlszabályzott közlekedési rendszert meg mondjuk ezt. Oké, parás vagyok, meg én nem úgy csinálom, ahogy a helyiek, de szerintem nem történik több baleset. (Leszámítva a turistákat, akik itt ülnek először motorra, és nem az első féket használják… elég sok embert látni így kötésekkel teli mászkálni) Ja és persze itt senkinek sincs jogsija, vagy ha valaki mégis kéri, akkor a sarki boltban vehetsz egyet. Ezért a thaiok amit járni tudnak már motorra is ülnek. J

Rendőrség: itt Pai-ban a motor és autókölcsönző cégek lefizetik a rendőröket, hogy ne csesztessék a turistákat. Egyébként ők sem a példamutatásukról híresek. Sokszor nem hordanak bukósisakot, csak egy sapkát. Időnkéknt whiskey-znek munkaközben. Egyébként jófejek ott is, ahol nincsenek lefizetve.

Állatok: kistestű tömzsi kutyák fekszenek sokfelé, ismerik a balratartási szabályt a közlekedésben, nem pofátlanok, nagyon békések. Szeretnek MOTORON utazni. Mint utóbb kiderült sok macskának azért hiányzik a farka egy része, mert a helyiek eltörik/levágják. Ezt főleg Bangkokban figyeltük meg. Gondoltunk mindenféle vallási vagy egyéb babonás indokra, de nem ez az oka. Egy 20 éve Thaiföldön élő svájci ismerősünk elmondta, hogy régebben, Bangkokban a nem olyan régen felszámolt nyomornegyedekben a házak teteje bádogból volt. És ha a macskák rohangáltak a tetőkön, az igen nagy zajt csapott. Ezért eltörték/levágták a farkukat a helyiek, hogy ne tudjanak egyensúlyozni, maradjanak csak a földön, és fogják meg a patkányokat. Ezért a képességükért nagyon szerették a macskákat.

Vallás, jelképek: a bazári buddhizmus szerintem nagyon jól jelképezi az itteni állapotokat. Csillogjon minél jobban, több aranyat, több Buddha szobrot mindenhova, ereklyét, szent lábkörmöket, minél több kántálást. Azért a led technika már ide is betört: neonszínű dicsfény Buddhának, led-falon futóáldások és egyéb gusztustalanságok. Nekem kicsit bálványimádásnak tűnik az egész itteni vallási élet, nem teljesen az amit otthon hallottam/láttam a buddhista szellemiségről. Ez lehet csak a külsőség, mert azért az emberek elég kiegyensúlyozottnak tűnnek, de ez elég felületes megítélés és általánosítás, de kb ezt érzem. Szóval működik azért itt valami. Egyébként az marha érdekes, hogy a legutolsó putriban is van egy kis szentély, vagy egy szentkép, és mellette ott figyel a thai király valamilyen képe, akit félistenként tisztelnek (mellesleg ő a világon leghosszabb ideje uralkodó királya a 65 évével). Külön érdekes dolog, hogy minden reggel „papetetés” van. Körbejárják a papok a helyi települést és az aznapi élelmüket elkérik a lakosoktól. Az idősebbek először kiválogatják, ami nekik kell, a fiataloknak meg marad, ami marad. Ha jól értettem, egyébként minden fiúnak el kell mennie kolostorba pár hónapra élni a suli után és mielőtt elkezdene dolgozni vagy tovább tanulni.

Kaja: nagyon finom és olcsó általában. Egyszer kétszer kifogtunk olyan husit vagy tojást, aminek tyúksegg szaga volt, de ez nem jellemző. Az ételmérgezés egyszer csak megtörténik, túl kell élni. De ez nem is biztos a kajától van, hanem a másféle baciktól. Rengetegszer ettünk utcán, nagyon finomakat, nem kell tőle félni. Amit nemrég tudtam meg, hogy van egy MSG nevű anyag, amit itt Ázsiában előszeretettel használnak. Ez az anyag érzékenyebbé teszi az ízlelőbimbókat, ezért az íztelen kaja is finom lesz. A hátránya az viszont, hogy eltompul az ízlelés, és holmi súlyos betegség is kialakulhat, ha sok ilyet eszel. Ez van mekis kajában is, és ez alakíthat ki függőséget is. Most már ezt is tudom. J Mindenesetre nem csinálunk belőle problémát, viszont nem akarom egész életemben enni. Egyébként nagyon egészségesen eszünk. Csomó zöldség, gyümölcs, hús, rizs. Alig eszünk pékárut, búzaszármazékot, tejet. Nagyon hiányzik a csoki és a sajt. A JÓ csoki itt elég drága sajnos.

Wc: Ha belépsz a helységbe, akkor látsz egy guggolós/ülős csészét és egy lavort teli vízzel, amiben van egy kis edény… Jobb helyeken van mellette kuka, a hülye turistának, aki papírt használ, mert ugye azt nem lehet beledobni. Miután végeztél, a kis edénnyel kell leöntögetned a matériát. Jó magasról, jól célozva, mert egyébként szétfröccsen a víz, ami nem olyan tiszta már… Még nem jöttünk rá, hogy a kis edény, és víz segítségével hogyan lehet segget törölni, ahogy a helyiek csinálják(?). (Egyébként nagyon extrás helyeken van zuhany erre a célra, de a teszteredmények nem voltak 100%-osak) Aki tudja a megfejtést, kérjük küldje el nekünk, mert szeretetnénk óvni a környezetünket, és kevesebb papírt használni ilyen jeles alkalmakkor.

Chiang Mai - Pai

Életemben először aludtam hálófülkés vagonban. A sarkvidéki légkondicionálás ellenére egész elviselhető volt leszámítva a reggel fülünkbe ordító narancsléárust. Amikor dél körül leszálltunk Chiang Mai-ban kellemes idő fogadott bennünket. Gyorsan találtunk a város közepén egy csendes kis szállást, majd nyakunkba vettük a lábunkat, majd vissza tettük őket, és elindultunk a városba. Kellemes, élhető, szellős, szóval tetszett. Voltunk buddhista misén, ittunk isteni frissen facsart mangó juice-t, meg nézelődtünk. Másnap szerettünk volna indulni Pai-ba de a szállásadónk lebeszélt róla, mert éppen akkor volt raggie fesztivál, és tuti nem kaptunk volna szállást, ami utólag be is igazolódott. Másnap ehelyett felmentünk a közeli hegy tetejére, ahol egy gusztustalanságig aranyozott templom volt, aminek a bájához hozzá tett még a tengernyi turista társunk jelenléte. Érdekes jelenség volt fenn, egy csapat fiatal punk, akik körbe a templom körül söprögettek és szemetet szedtek, valószínűleg nem önszántukból, de ettől függetlenül nagyon lelkiismeretesen dolgoztak. Este kimentünk a Sunday walking market-re, ami abból állt, hogy a város egyik legforgalmasabb útját lezárják, és helyi kézművesek, kis konyhák és kereskedők pakolják ki a cuccaikat. Marha jó hangulata volt az egész helynek. A vásárról tudni kell (ez igaz az összes eddigire is), hogy nem lehet se alkoholt fogyasztani, se dohányozni, amit mindenki be is tartott. Érdekes és ez eddig jellemző is egész Thaiföldre, amit eddig láttunk, hogy az utcák nem szemetesek annyira, mint amennyire lehetnének, mert kukát találni sokszor művészet, de mégsem dobják el az emberek a szemetüket. Ennek örömére másnap fogtuk a cuccunkat és felszálltunk a Pai-ba tartó helyi járatú buszra.

A buszos utazás elég délkelet-ázsiaira sikerült: nyitott busz ajtó, roskadásig tömve emberekkel, jópáran állnak, amit a 4 órás út és a kalandos 762 kanyaros kis szerpentin tesz igazán érdekessé, valamint a refluxos bunkó anyuka, aki megüti a gyereke fejét, amikor elalszik és odadől a vállára. Tényleg érdekes volt, máskor is mennék így. Pai-ba megérkezve végre azt éreztem, hogy igen, ezt kerestük. Hegyek, természet, kellemes meleg, chill out, élő zene, szuper szállás, olcsóság, jófej emberek. Itt is ragadtunk egy időre. Első szállásunk elég mesebeli volt: a hegyen fenn, hatalmas terasz, függőágy, rálátás a völgyre szóval fúúú, eléggé tetszett. Pár nap múlva mégis tovább költöztünk a szomszédba egy bungalowba, mert az még hangulatosabb, meg főleg olcsóbb volt. Béreltünk motort, bejártuk a környéket, voltunk vízeséseknél, egy helyi törzs (a lisuk) újévi ünnepségén, túráztunk az erdőbe egy folyómederben, néztünk hatalmas barlangot ahogy több tízezer fecske repül be éjszakára, volt ételmérgezésünk (itt jegyezném meg azt a nem éppen kellemes élményt mikor is 50km-t kellett hazamotorozni szuper kis szerpentinen éjszaka halálrafagyva, 5cm-es amplitudójú remegéssel, miközben nem tudtam, hogy f.ssak vagy hányjak…), tábortüzes éneklős gitározás, minden reggel friss gyümölcs, tea, banánospalacsinta, vacsorameghívás, hosszúnyakú nőnézés, erdei paradicsomi templom látogatás, isteni kaja… szóval volt minden jóság. J

Még az elején vagyunk az utazásnak, de úgy gondoljuk, hogy jó megállni egy időre, ahol jól érzi magát az ember, mert úgy tud csak belemerülni a helybe, megfigyelni azt, megismerkedni jobban az emberekkel. Elég nagy szerencsénk volt, mert itt újra találkoztam Marc-kal, akit még egy bécsi couchsurfing-es bulin ismertem meg. Marc minden telét itt tölti és elég jól ismeri a helyet, meg csomó barátja van itt, meg egyébként is egy eszméletlen figura. Negyven páréves, beutazta már a világot, 210 cm magas, és a családneve magyarra fordítva Ördög, ami elég találó az ő esetében. Csomó hasznos és jó dolgot tanácsolt nekünk, és mindig hívott bennünket helyekre, emberekhez, ahol mindig jó kis muri kerekedett. Marc által ismerkedtünk meg Swiss Chriss-el, aki szintén itt él Pai-ban pár hónapot, készíti a bőr cipőit, táskáit, majd eladja őket. Szereti amit csinál, és ott ahol a legjobban érzi magát. Beszél 5 nyelvet, járt már mindenhol, és eszméletlen pozitív kisugárzása van. Szintén itt lakott egy lökött francia lány, aki kiment Ausztráliába egy gitárral, úgy hogy nem tudott játszani rajta, útközben megtanult, és énekelt mellé. Csupa jókedv és hülyeség, mint egy nagy gyerek.  Ő is hordozott egy életérzést. Volt itt a csak a csakráinak élő, mindenhova mezítláb járó transzcendentális német lény is, aki mondott érdekeseket, bőven, és a biztonság kedvéért rendszeresen tágította a tudatát egy kis fűvel. Találkoztunk még Sebastiannal, aki már 10 éve utazik, jógaoktató és masszőr akinek az élete meg személyisége olyan mint ahogy motivációs és önsegítő könyvek lapjain lettek volna megfogalmazva. Elég inspiráló volt ilyen emberek között lenni. 

Ayuthaya

Ahogy Bangkok fullasztó tömegéből lassan kizakatolt a vonat, mi is egyre könnyebbnek éreztük magunkat. A meleg megmaradt ugyan, de az örökké lehúzva tartott ablakon betóduló levegő, a zöldebbre forduló táj valahogy azt sejtette, végre közelebb kerülünk, ahhoz, amit kerestünk. Ennek ellenére a szünet nélkül fel-alá szaladgáló étel és italárusok kurjongatásai valahogy mégsem hagyták, hogy teljesen kirázódjon fejünkből a bangkoki zsibongás .

A megérkezés, ha nem is csalódással, de mindenesetre meglepetéssel indult. A város, a por és a helyenként putris utcák nem tűntek el, viszont egy helyi bácsika kedves útbaigazítása, és egy 3 perces hajóút után már jó kedvvel csapódtunk bele az újabb fesztivál hangulatba. Itt is kínai újévünneplés volt, sokat látott-utazott német barátunk, Marc elmondása szerint, a térségben fellelhető legtradicionálisabb formában. Bár ezt csak később tudtuk meg, az nekünk is világos volt, ez a hely már sokkal élhetőbb, különösen miután sikerült szabad szobát találnunk arra az egy estére, amit itt szándékoztunk tölteni. Alkonyatra vissza is tértünk a nyüzsgő utcára, ahol minden sarkon zajlott valami előadás, színészek, énekesek, dobosok, tradicionális sárkánytáncosok szórakoztatták a lassan folydogáló népet. Éhesek sem maradtunk, valami finom minden lépésnél akadt, de volt, hogy kétszer is végigjártunk egy 60méteres konyhasort, mire dönteni tudtunk különleges színek, szagok, állagok közül. Legkedvesebb élményünk azonban a szállásunknál várt. Az ottani szabadtéri büfében, munka után rendszeresen összeül pár thai fiatal (és egy öreg), isznak, esznek, és éjszakába nyúlóan beszélgetnek, aztán hazamennek. Ezt csinálják. De nem csak ezt. Például előszeretettel fogják karon a szálláshoz érkezőket, tessékelik oda az asztalukhoz és látják vendégül, csak úgy, vendégszeretetből. Ezt történt velünk is, csak tátottuk a szánkat, és eleinte ügyetlenül toporogtunk, ahogy az idős bácsika ittas-thaiul próbálta elmagyarázni, nem hagyja, hogy kifizessük a sört, vagy bármit csak üljünk, rágcsáljunk csontról kacsabőrt és iszogassunk együtt, mert az jó. Hát leültünk a bácsival két telt arcú „ladyboy” meg egy kedves lányka mellé és nagyon boldog kis esténk kerekedett. Ketten jól beszéltek angolul így el tudtunk cseverészni egymással. Mondanom sem kell a legnagyobb figurák a meleg srácok voltak. Külsőségeik is talán megérdemelnek pár szót. Az eddigi megfigyeléseink szerint,itt sok meleg srác duci, ők is azok voltak. Eye, a feminin oldal, még engem is megzavart nemi hovatartozását illetően. Öltözködésében, frizurájában teljesen a női divatot követte, gesztusaiban meg vagy 100%nőiesebb volt mint, pl. én. Párja, Mo széles mosolyú, és beszédes, mely tulajdonsága szerencsére angoltudással is párosult. Ők négyen voltak az eddigi legbarátságosabb thaiok akikkel találkoztunk.

Másnap a 98%-os páratartalmú szobából ébredés után biciklire pattantunk és bejártuk a várost. Végre láttuk is a híres romokat, mert bár előző nap próbálkoztunk, sajnos a Lonely Planet állítása ellenére sem voltak éjszaka kivilágítva a kő-tégla csúcsok, és Buddhák. (Valószínűleg az egy hónappal ezelőtti árvíz és félméteres sár tönkretette az elektromos berendezést.) A romok után láttunk igen csinos elefántseggeket a naplementében, aztán estére újra találtunk egy konyhautcát, ahol isteni mixed fruit levet árultak, meg végtelensokféle ételt zacskókban, mert így mindenki szépen hazaviheti. Már napközben jegyet vettünk, az este 9-kor Chiang Maiba induló hálófülkés vonathoz mégis futni kellett, ami fölösleges volt, mert thai vonatról lévén szó, végül két órát vártunk indulásig. De legalább volt időnk végiggondolni, hogy maradnak a gekkók a falon.

(Képeket a Bangkokos bejegyzésben találod a diavetítésnél)

Bangkok

Megérkeztünk. Elég sokkoló volt a kiszállás. 34 fok, izzadás, 60 százalékos páratartalom, szmog. Rohadás, és finom fűszerek keveréke a levegőben, jobbkormányos autók, időzavar. Na de mire magunkhoz tértünk, már egy buszon ültünk és összeismerkedtünk egy német sráccal és a barátnőjével, és rögtön megmutatták a legkedvezőbb árfekvésű szállást, ahol ők is laktak.

Az első két nap eléggé azt se tudtuk, hogy hol vagyunk a jetlag miatt. Na de okosan kigondoltuk, hogy ááá kibírjuk ezt itt nagyvárosban, megnézzük, és majd később megyünk tovább. Elég fullasztó volt, legközelebb kicsit másképp csináljuk. Na de feltaláltuk magunkat, rögtön az elején belemerültünk az utcai-evés ivás világába, kipróbáltunk sokféle ételt, és csodával határos módon nem lett semmi bajunk.  Próbáltunk vásárolni dolgokat, mert úgy gondoltuk, hogy itt majd persze minden olcsó lesz… Hát ez nem teljesen jött be, vagy rosszul keresgéltünk, de cipőt, táskát, „JÓ MINŐSÉGBEN” annyira nem tudtunk találni. Megnéztünk egy nagy plázát is, na itt lehetett találni túracuccokat csillió pénzért, de nem olcsón. Na de megérte elmenni egy ilyen helyre is, mert kaptunk egy tippet, hogy menjünk el Chinatown-ba, és nézzük meg a kínai újévi össznépi banzájt. Útra is keltünk, és egy teljesen új világba csöppentünk. Rendkívül érdekes élmény volt: NAGYON sok ember kevés helyen; táncoló kutyasárkány; eszméletlen sokféle és furcsa kaja; itt ittuk a legfinomabb kókusztejet; láttunk lefolytarcú nénit, aki nem ezzel a különleges tehetségével kereste a kenyerét, hanem árulta a cuccait (riszpekt); több százméternyi arany ékszer bolt halálra unt alkalmazottakkal ; 100Ft-os kard, kés és boxerbolt; millió lampion és zászló a fejünk felet (plusz bűz, meleg, pára, jetlag)… egy kicsit sok volt mindez a második napon. Kimenekültünk a kisutcácskákba, ahol összeismerkedtünk egy rendkívül szimpatikus kínai buddhista thai szerzetessel. Folytatva utunkat a bangkoki éjszakába, a putris, üres utcákon át, végül egy újabb bazársorhoz jutottunk, ahol ettük tücsköt-bogarat, majd teljesen zöldfülűként, engedtük magunkat lehúzni, és egy túk-túkkal hazafurikáztunk.

Másnap pihi, pislogás, majd kezdtük kapiskálni, hogy innen el kell húzni minél előbb, mert ez kicsit túl sok lesz nekünk. Másnap kitaláltuk, hogy összekötjük a kellemest a hasznossal: cuccolás a vasútállomásra és városnézés egyben hajóról, de jó is lesz. Hát nem. A nehéz hátizsák, ember-, pacsuli- és húgyszag, tömegnyomor a roskadásig megtömött személyszállító hajón, nem jó párosítás. A legjobb az volt az egészben, amikor leszálltunk, és pár száz méter séta után, Bangkok gépházában találtuk magunkat. Több utcányi szerelőműhely, fogaskerekek, csapágyak, szétszedett motorok, és végre, nem a turizmusból élő emberek, és mivel a munkásembernek jó koszt kell, itt ettük a legfinomabb sült csirkét. Jó volt bekukkantani a színfalak mögé, és látni egy kicsit az igazi bangkoki életből. Végül felszálltunk az Ayuthayába tartó vonatra. Az azóta is fennálló megfigyelésünk a thai vonatokra: vagy késnek, vagy nem jönnek időben.

Kattints a slideshow-ra a nagyobb képekért. 

(A galériában van pár későbbi helyszín is, nemsokára jön hozzá a sztori is.)